Ava nyugodtan kihúzott egy üres széket mellettem, leült, majd egy elegáns, sötétkék bőrborítású dossziét csúsztatott a fényes mahagóni asztal közepére, pontosan apám, Arthur elé.
A privát étkezőben a levegő hirtelen olyan sűrűvé vált, hogy szinte vágni lehetett volna. Marcus még mindig a borospoharát szorongatta, de a keze megremegett. Anya, Helena, hitetlenkedve pislogott, miközben a tekintete Ava és köztem cikázott.
– Mit jelent ez, Rose? – kérdezte apa, és a hangja már nem a magabiztos, leereszkedő parancsnok hangja volt, hanem egy megijedt emberé, aki érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.
– Nyisd ki, apa – mondtam csendesen, de olyan határozott hangon, ami nem tűrt ellentmondást. – Tizenkét évig hallgattam, hogy a te világodban csak a „téglák és a föld” számítanak. Azt mondtátok, hogy a szoftverek, a platformok és a digitális infrastruktúra csak illúziók, amik holnapra eltűnnek. De miközben ti a régi, rohadó falaitokat festékeztétek, én csendben felvásároltam a jelzáloghitel-kötelezettségeiteket.
A lemez fordult
Arthur reszkető ujjakkal kinyitotta a dossziét. Az első oldalon a Vance Motel Group zászlóshajó ingatlanának, a Ridgeline Avenue-i nagyszállónak a hivatalos tulajdoni lapja és adósság-portfóliója szerepelt.
– Ez… ez képtelenség! – kiáltott fel Marcus, és felpattant a székéből. – A bankok soha nem adták volna el a tartozásainkat egy… egy kis kültéri applikációnak! Mi évtizedek óta kapcsolatban állunk a helyi pénzintézetekkel!
– Nem a helyi bankoktól vettem meg, Marcus – fordultam a bátyám felé, miközben a poharam után nyúltam. – Hanem a First Continental Capital-tól. Attól a befektetési alaptól, amelyik tavaly csendben átvette a cégcsoportotok összes refinanszírozott hitelét, mert ti már három éve nem tudtátok fizetni a tőketörlesztést. Csak addig titkolták el előletek, amíg a jogi hátteret teljesen elő nem készítettük. És tudjátok, ki a First Continental Capital többségi tulajdonosa?
Anya hirtelen a szája elé kapta a kezét.
