– Te… te nem tehetnéd ezt a családoddal! – suttogta, és a szemeiben félelem csillant. – Mi vagyunk a szüleid!
– Amikor a cégem értékelése elérte a 92 millió dollárt, és a Forbes címlapra tett, ti nem azt mondtátok, hogy „büszkék vagyunk rád, lányunk” – mondtam, és a hangom élesebb lett, mint a penge. – Azt mondtátok a vacsorán, hogy „szükségünk van 1,5 millió dollárra”. Nem azért hívtatok ide, hogy ünnepeljünk. Azért hívtatok, mert a csőd szélén álltok, és azt hittétek, egy naiv kislány vagyok, akit bármikor le lehet húzni néhány könnycseppel meg egy kis családi zsarolással.
A birtokbavétel
Ava kinyitotta a saját táblagépét, és átfordította a képernyőt apám felé.
– Arthur úr – szólalt meg Ava professzionális, hűvös üzleti hangon. – Az átadás-átvétel a mai napon, pontosan délben hivatalosan lezárult. A Vance Motel Group összes ingatlanja, beleértve a központi irodát, a zászlóshajó hotelt és a be nem fizetett adósságokhoz kapcsolódó összes jogot, az Aetheris Holdings – azaz Mrs. Rose Vance tulajdonában lévő anyavállalat – kizárólagos birtokába került.
Marcus arca hirtelen vörösből holtsápadtá vált. A telefonja, amit eddig alig tett le a kezéből, kiesett az ujjai közül, és hangos csattanással esett a parkettára.
– De… de miből? – dadogta apám, és a papírokat bámulta, mintha szellemeket látna. – Hogy lehetett neked ennyi tőkéd? Mi csak egy kis zsebpénzt adtunk neked az egyetem alatt…
– Az egyetem alatt, apa, amikor kifestettétek a lakásomat, mert „haszontalan vagyok”, én már az első szoftveres szabadalmam kódját írtam egy használt laptomon – mondtam, miközben lassan felálltam az asztaltól. – Amikor az autómban aludtam, mert nem tudtam fizetni a lakbért, nem azért tettem, mert élveztem, hanem mert az utolsó centemet is a cégem szerverparkjába fektettem. Ti soha nem akartátok meglátni bennem az embert, aki értéket teremt. Csak egy eszközt láttatok bennem, akit akkor vesztek elő, amikor a hajótok süllyed.
