A végső szó
Anya zokogni kezdett. A korábban oly fenséges, büszke asszony most összegörnyedt a székében, és könyörögve nyújtotta felém a kezét.
– Rose… drágám… beszélgessünk erről! Végül is vér a vérünkből vagy. Nem teheted ezt az apáddal az utcára!
– Nem az utcára küldöm őket, anya – mondtam nyugodtan. – A Ridgeline Avenue-i ingatlanban továbbra is maradhatnak… mint az Aetheris Holdings alkalmazottai. Holnaptól Marcus lesz a recepción az új recepciós, mert a cégvezetéshez való „tehetségét” már elegendő alkalommal bizonyította. Apám pedig megkapja a lehetőséget, hogy végre megtanulja, hogyan kell tisztességesen, tégláról téglára felépíteni valamit, anélkül, hogy mások hátán kapaszkodna fel.
Arthur lassan felemelte a fejét. A szemeiben már nem volt düh. Csak a teljes, megsemmisült vereség ült rajta.
– És… és te hova mész, Rose? – kérdezte rekedt, gyenge hangon.
Felvettem a táskámat, és Avára pillantottam, aki elégedetten biccentett.
– Visszamégyek a cégembe, apa – mondtam, miközben az ajtó felé indultam. – Arra a helyre, ahol az emberek nem a vérvonalat, hanem a teljesítményt nézik. Ott, ahol az „Őszinte asztalok, tisztességes árak” nemcsak egy kopott tábla a falon, hanem a valóság.
Kiléptem a privát étkezőből a country club fényűző folyosójára. A friss, hűvös levegő megcsapta az arcomat. A régi szedánom ott állt a parkolóban, de most már nem a kétségbeesés autója volt. Ez volt a szabadságom szekere.
A telefonunk megszólalt a táskámban. Egy új értesítés érkezett: az Aetheris Holdings részvényei újabb három százalékot emelkedtek a tőzsdén.
Kihúztam a telefont, ránéztem a kijelzőre, elmosolyodtam, majd némán elindultam a jövőm felé.
