Mégis, valahogy a családom volt az, aki állítólag “tőlünk élt”.

“Margaret,” mondtam, nyugodtan megőrizve a hangomat, “nézzük át ezt még egyszer. Tényleg elhiszed, hogy a szüleim a mi kárunkon élnek?”

Daniel azonnal megpróbált közbelépni.

“Claire, miért vagy—”

Felemeltem a kezem.

“Hallani akarom a válaszát.”

Az anyósom kiegyenesedett a székében.

“Igen,” mondta. “Igen.”

Ezután hozzátette:

“Egyszerűen nincs határérzéked.”

Ennyi volt az egész.

Bólintottam.

“Értem.”

Egyértelműen azt hitte, hogy nyert.

Vállai ellazultak.

“Jó. Örülök, hogy végre látod.”

“Látom.”

Befejezte a salátáját, megkért, hogy csomagoljam be a maradék halat, és emlékeztetett:

“A bőröndnek kedden kell megérkeznie. Ne felejtsétek el megnézni.”

“Rendben.”

Amint becsukódott az ajtó mögötte, Daniel beszélni kezdett.

“Claire, tudod, milyen anya.”

“Igen.”

“Őszinte őszinte. Holnapra már felejtette el a mondatát.”

“Nem fogom.”

“Ne csináld nagyobbá ezt a helyzetet.”

Felé fordultam.

“Daniel, az anyád épp az asztalomhoz ült, megette a vacsorát, amit én készítettem, és bejelentette, hogy a családom a mi kárunkon él.”

“Nem így értette.”

“Pontosan ezt gondolta. Megkértem, hogy tisztázza.”

Nem volt mit mondania.

“Két hét múlva elmegy,” mondta egy szünet után. “Ha pihen, megnyugszik.”

Ránéztem.

“Ki fizeti az útját?”

Elkomorodott.

“Mit értesz ez alatt?”

“Ki fizette érte?”

“Nos…”

“Ki?”

“Igen.”

“Pontosan.”

Felvettem a telefonomat.

Megtaláltam az utazási iroda e-mailjét, és megnyitottam a foglalási adatokat.

Még volt elég idő a lefoglalás lemondására.

Daniel észrevette, amit olvastam.

“Mit csinálsz?”

“Mindent anyád szabályainak megfelelően rendezni.”

“Claire.”

Már hívtam az ügynökséget.

Egy alkalmazott válaszolt egy perccel később. Megadtam neki a foglalási számát, és megerősítettem annak a személynek a nevét, aki fizetett. Azt mondta, küldjek lemondási kérelmet a foglaláshoz használt e-mail címről.

Kinyitottam a laptopomat.

Gépeltem a kérést.

Elküldtem.

Daniel körbejárta a konyhát.

“Komolyan mondod?”

“Teljesen.”

“Lemondod anyám születésnapi ajándékát egy vita miatt?”

“Nem.”

“Akkor miért?”

Ránéztem.

“Mert nem követelheted a segítséget, mintha kötelesség lenne, miközben sértegeted azt, aki azt nyújtja.”