Az intenzív osztály csendje
A kórterem ajtaja lassan, szinte hangtalanul nyílt ki. Daniel lépett be rajta. A magabiztos, gőgös mosoly, amely a tárgyalóteremben még az arcán ült, mostanra teljesen eltűnt; a helyét egy mély, szinte kétségbeesett zavar váltotta fel. A drága öltönye gyűrött volt, a haja pedig kusza, mintha órák óta a haját tépte volna a váróteremben.
– Anna… – suttogta rekedten, és óvatosan odalépett az ágyhoz. Megpróbálta megérinteni a kezét, de Anna lassan, de határozottan elhúzta a karját.
A kórterem sarkában, a falhoz támaszkodva egy zöld egyenruhás férfi állt: Carter őrmester. A katonai köpenyén csillogó jelvények hűvös méltóságot sugároztak. Ő volt az, aki a tárgyalóteremben, a másodperc törtrésze alatt felismerte a halálos jeleket – azt a veszélyes bradycardiát, amelyet a helyi polgári orvosok hónapok óta képtelenek voltak diagnosztizálni, mert a tünetek hol fellángoltak, hol teljesen eltűntek a rutinvizsgálatok alatt.
– Ne közeledj hozzá, uram – mondta Carter őrmester mély, parancsoló hangon, elállva Daniel útját. – Az orvosok világosan megmondták: a feleségének abszolút nyugalalomra van szüksége. Nem hisztéria volt. Nem volt színlelés. A szíve percenként harmincötször vert. Egy perc, és örökre leállt volna.
Daniel az őrmesterre nézett, a szája megremegett.
– De… de az anyám azt mondta… Az orvosok korábban azt mondták, hogy pszichoszomatikus…
– A magánorvosaik talán a fizetségből éltek, nem a diagnózisból – vágott közbe egy új hang a nyitott ajtón át. Dr. Evans, a kórház kardiológiai osztályának vezetője lépett be egy vastag iratcsomóval a kezében. A szemüvegét megigazítva közvetlenül Daniel elé állt. – Mr. Miller. Itt vannak a laboreredmények és a szövettani tesztek. A felesége egy rendkívül ritka, autoimmun eredetű szív- és érrendszeri rendellenességben szenved, amely megtámadja a szív ingerületvezető rendszerét. Ez okozta a hirtelen ájulásokat, a migréneket és a kimerültséget. Ha Carter őrmester nem avatkozik közbe a tárgyalóteremben… ma reggel már nem élne.
