A válóper nem húzódott tovább. A bíróság elé tárt orvosi jelentések, a Carter őrmester által rögzített jegyzőkönyvek, valamint a Miller család által elkövetett pszichológiai nyomásgyakorlás bizonyítékai eloszlatta minden kétséget. Daniel és az édesanyja nemcsak a közös vagyon nagy részét veszítették el a kártérítési perek és a büntetőjogi felelősségre vonás miatt, de a társadalmi státuszuk is kártyavárként omlott össze a bostoni elit körében.
Egy délután, amikor Anna a békés park padján ült, és a falevelek lassan hullottak le a fákról, egy ismerős alak lépett oda hozzá.
Carter őrmester volt az. Egy csésze meleg kávét tartott a kezében, amit mosolyogva nyújtott át neki.
– Hogy érzi magát ma, Anna? – kérdezte halkan, leülve a pad szélére.
Anna átvette a papírpoharat, a gőzölgő illat kellemesen melegítette az ujjait. Mély, tiszta levegőt vett – olyan levegőt, amit hónapok óta nem érzett.
– Azt hiszem… most először érzem azt, hogy élek, őrmester – mondta Anna, miközben a szemeiben már nem a félelem, hanem a jövő reménye csillogott. – Köszönöm. Ha ön nincs ott…
– Nem én mentettem meg, Anna – felelte Carter csendesen, a távolba nézve. – Ön mentette meg saját magát. Mert még a legsúlyosabb viharban sem adta fel a küzdelmet. És most… most már szabad.
A napfény áttörött a felhők között, aranyló fénnyel borítva be a parkot. Anna meginni kezdte a kávéját, és tudta: a múlt árnyai végre mögötte maradtak, és az élete legszebb fejezete most veszi kezdetét.
