“Ő az,” suttogta. Kedden láttam őt a munkahelyem előtt.
A nyomatok hiányos dátuma érthető volt. Nem kellett volna meghamisítaniuk az arcomat: elég volt valakit lefotózni, aki hasonlít rám, bizonyos szögeket válasszon és hazudjon.
Elküldtem Montserratnak a kiadványokat, és megkértem, hogy még ne vegye fel a kapcsolatot Mauróval. Először Renatával akart beszélni, nem vádolni őt. Tiszteletteljes üzenetet küldtem neki a profiljába, valamint egy képet a kapott fotókról. Nem válaszolt.
Másnap elmentem egy klinika előtti menzába, az ebédszünetemben. Nem léptem be az irodába, és nem tettem úgy, mintha beteg lennék. 20 percet vártam, és épp indulni készültem, amikor Renata kijött Mauro társaságában. Kéz a kézben sétáltak. Ugyanazt a zöld kabátot viselte, mint a nyomaikon.
Átlátott az üvegen keresztül, megállt, és mondott valamit Maurónak. Elfordította a fejét. Az arcán megjelenő mosoly megerősítette, hogy tökéletesen emlékszik, ki vagyok.
Renata elengedte a kezét, és átment az étkezde. Az arca sápadt volt.
“Te vagy Lucia?” kérdezte.
Bólintottam.
“Nem tudtam, hogy azok a képek az anyósod kezébe kerülnek,” suttogta. Mauro azt mondta, magánszemélyek.
Aztán megmutatta a telefonját. Épp most kaptam tőle egy üzenetet: “Ha mondasz neki valamit, emlékezz az összes fotóra, amit rólad készítettem.”
3. RÉSZ
Nem vettem le a szemem Renata képernyőjéről. Mauro mindössze 3 perccel korábban küldte a veszélyt. Az utca túloldalán még mindig a klinika bejáratánál állt, és az asztalunkra nézett.
“Van biztonságos helyed, ahol az éjszakát töltheted?” Megkérdeztem tőle.
Renata pislogott, meglepődve. Talán azt várta, hogy megsértem, amiért egy másik férfit ölelgetett azokon a fotókon. Ehelyett csak egy nőt láttam, akit rettegett attól a férfitól, akitől sikerült megszöknöm.
—Mi hermana vive en Tlaquepaque. Puedo quedarme con ella.
—Ve con ella. Guarda ese mensaje y no le entregues el teléfono a Mauro. Yo tengo una abogada. Tú decides si quieres hablar con ella.
Renata apretó su bolsa contra el pecho.
—Quiero contarte cómo empezó todo.
