— Nézd meg jól, Rogelio — mondta Fernanda olyan hideg, metsző hangon, amilyet a férfi még soha nem hallott tőle. — Olvasd el. Nézd meg a számokat. Nézd meg az aláírásodat.
Rogelio arca hirtelen elfehéredett. A pohár megremegett a kezében, a sör egy része rácseppent a nadrágjára.
— Ez… ez semmit sem jelent… — motyogta dadogva, miközben próbálta elkerülni a tekintetét. — A banki adatok… az csak egy befektetés…
— Befektetés? — vágott közbe Fernanda, és a hangja elsötétült a dühtől. — A lányunk élete volt a befektetésed! Miközben Daniela a padlón feküdt a fájdalomtól, és a hányást titkolta a fürdőszobában, te azt mondtad, hogy csak manipulál minket! Azért hallgattattál el, azért hamisítottad meg a tanár üzeneteit, mert a pénzt, amit az ő egészségére kaphattunk volna, valami másra költötted el! Tudod, hol van most Daniela? A műtőben. A Guadalajarai Polgári Kórházban. Az orvosok szerint ha még egy napot várunk, meghalt volna. Egy daganat volt a testében, amit te hónapokon keresztül „színlelésnek” neveztél!
Rogelio felpattant a kanapéról, a félelem és a düh keveréke torzította el az arcát.
— Ha meghal, az az ő hibája! Minek született ilyen gyengének? Nem engedhettem meg, hogy a pénzemet egy reménytelen esetre pazarolják! Nekem is van életem!
— Neked nincs semmid többé, Rogelio — mondta Fernanda csendesen, de olyan megmásíthatatlan határoztsággal, mint egy ítélet. — A táskád már az ajtó előtt van. A rendőrségnek és a banki csalásokat vizsgáló hatóságnak pedig már elküldtem a dokumentumokat. Ha még egyszer a közelünkbe jössz, nemcsak a börtönben fogsz kikötni, de a nevedet is elfelejti a családod.
Rogelio megpróbált még kiabálni, fenyegetőzni, de amikor észrevette, hogy Fernanda szemeiben már nincs meg az a félelem, ami tizenöt éven át hatalmában tartotta, meghátrált. Összekapta a kabátját, és csapkodva viharzott ki a házból, magára hagyva a romokat, amelyeket maga mögött épített.
