IV. RÉSZ: Az égbolt színei
Három héttel később a zapopani park fái alatt átsütött a délutáni napfény. A levegőben már érezhető volt az ősz közeledte, de a fények tiszták és ragyogóak voltak.
Daniela egy padon ült, a kezében a telefonjával, amellyel éppen egy különleges felhőformációt fotózott. Az arca még kicsit sápadt volt a műtét utáni lábadozás miatt, de a mosolya – az igazi, tiszta, életvidám mosolya – visszatért. Mellette Fernanda ült egy csésze teával a kezében, boldogan figyelve a lányát.
A kórházi megpróbáltatások, a daganat eltávolítása és a nehéz utókezelések mind a múlté voltak már. A daganat jóindulatúnak bizonyult a teljes kimetszés után, és a szövettani eredmények kedvező hírt hoztak: Daniela teljesen felépül, és visszatérhet a focipályára is, amint az ereje teljesen visszatér.
— Nézd meg ezt a felvételt, Anya — mondta Daniela csillogó szemmel, és átnyújtotta a telefont Fernandának. — Olyan, mintha az égbolt most festette volna meg a saját képét. Nincs benne semmi sötétség. Csak fény.
Fernanda átölelte a lányát, és a könnyeit letörölve elmosolyodott.
— Mert te hoztad vissza a fényt, kincsem — súgta a fülébe. — És senki, soha többé nem fogja megengedni senkinek, hogy elvegye tőled.
A távolban a nap lassan lebukott a horizont mögé, aranyló és lila színekbe borítva Guadalajara egét. Egy új élet kezdődött számukra – egy olyan élet, amelyben a hallgatásnak vége lett, és a szeretet, valamint a truth-keresés győzedelmeskedett minden sötétség felett.
Vége.
