A hallgatás ára
A nappaliban fagyos csend terült el. Lien arca, amely az imént még a sikertelen kártyás fizetés miatti dühtől vöröslött, most lassan elfehéredett. A telefonomból belengő hang – az ő saját, hűvös, könyörtelen hangja – úgy visszhangzott a modern, márványpadlós szobában, mint egy halálos ítélet.
— „Amint a házat róla nevezik el, az öregasszony kijön.”
A felvétel csendes kattanással véget ért. Duy, aki addig a díványon terpeszkedve, a csuklóján az tőlem ellopott méregdrága órát csillogtatva figyelte az eseményeket, most felegyenesedett. A gúnyos mosoly lehervadt az arcáról.
— Minh… ez… ez mi? — dadogta Lien, miközben a szája széle észrevehetően remegett. Lépett felém egyet, megpróbálta felvenni a megszokott, ártatlan, gondoskodó feleség álarcát, de a szemeiben már ott lapult a felismerésből fakadó tiszta rettegés. — Ugye nem hiszed el ezt a vágott hanganyagot? Valaki csapdát állított nekünk! Én soha… én imádom az anyukádat!
Ránéztem. Arra a nőre, akivel öt évvel ezelőtt összekötöttem az életemet, akinek minden hónapban dollárezreket utaltam haza az Egyesült Államokból, miközben én napi tizennégy órát dolgoztam a mérnöki irodában. A nőre, akinek megvettem ezt a háromszintes, luxuslakást, és akiben vakon megbíztam.
Lassan anyámra pillantottam, aki az étkezőasztal sarkánál ült, összekulcsolt, bütykös, vörös ujjakkal. Az ősz hajszálai még mindig az arcába lógtak, a szemei pedig tele voltak félelemmel – nem tőlem félt, hanem attól a nőtől, aki hónapokon át lelkileg és fizikailag is sanyargatta.
— Lien — mondtam olyan halkan, hogy mindhárman előredőltek, hogy hallják. — Három napja érkeztem vissza Saigonba. Tudod, mit csináltam az első két napban, mielőtt beléptem volna azon az ajtón?
Lien hallgatott. Zihálva nyelte a levegőt.
