— Nem a hotelben pihentem a hosszú repülőút után — folytattam. — Elmentem a szomszédokhoz. Beszéltem a házmesterrel. Megnéztem a lépcsőházi kamerák felvételeit, amelyeket az ügyvédem hivatalos úton kikért. Láttam, ahogy anyámat a nehéz szemeteszsákokkal cipelődsz ki az utcára az esőben. Láttam, ahogy Duy a barátait hozza ide bulizni, miközben anyámat a hátsó tárolószobába zárjátok, hogy „ne zavarja a vendégeket”. És hallgattam azokat a hangfelvételeket, amelyeket a lakásban elhelyezett biztonsági mikrofonom rögzített, amit még két éve szereltem fel a vagyonvédelem miatt.
— Minh! Testvér! Azt tisztázni kell! — urott fel Duy, és elindult felém. — Én csak a nővérednek segítettem! Nem tudtuk, hogy az öregasszony beteg! Ő maga akart takarítani!
— Hallgass, Duy — fordultam felé, és a tekintetem olyan hideg volt, hogy a sógorom azonnal megtorpant. — Vedd le azt az órát.
Duy tétovázott, de amikor meglátta, hogy a kezemet a zsebembe süllyesztem, reszkető kézzel csatolta le a csuklójáról a méregdrága időmérőt, és az asztalra tette.
A háló összezárul
— Azt hitted, Lien, hogy ha a távolban vagyok, vaktában aláírok mindent — léptem az étkezőasztalhoz, és kihúztam a széket anyámnak, hogy kényelmesebben üljön. — Tegnap este azokat az ingatlan-átruházási papírokat írattad alá velem, amelyekkel a lakást és a bankszámlámat a te nevedre írattuk volna. Azt mondtad: „A külföldön élő férfiak nem értik a helyi közigazgatási eljárásokat.”
Liennek megszólalni sem volt ereje. A szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang.
— De elfelejtetted, hogy én nemcsak egy szerető férj voltam, hanem mérnök is, aki a részletekből él. Az aláírás, amit arra a papírra tettem, az a régi, érvénytelenített aláírásom volt. Az az okirat jogilag semmis. Viszont az, hogy te és a öcséd a hamisított dokumentumokkal, az én tudtom nélkül próbáltátok átíratni az ingatlant a saját nevetekre, miközben átvettétek a bankkártyáimat… az a vietnami Btk. szerint különösen nagy értékre elkövetett csalási kísérlet.
