– Nem, Beatriz – lépett előre Sebastián, miközben az udvarra befordult egy sötétkék szövetségi járőrkocsi és egy fekete furgon, amiből három elegáns öltönyös jogász lépett ki. – Ez nem családi ügy. Ez okirat-hamisítás, kiskorú veszélyeztetésére tett kísérlet és különösen nagy értékű vagyoni csalás.
A szövetségi rendőrtiszt kiszállt az autóból.
– Doña Beatriz Valdés? – kérdezte a tiszt.
– Mi ez a kabaréhoz illő jelenet?! – üvöltötte Beatriz, kikelve a magabiztos szerepéből. – Én vagyok a San Juan Cosala-i autókereskedés tulajdonosa! Én pénzelem a helyi gyámhatóságot!
– Pontosan ezért érkezett a szövetségi ügyészség, és nem a helyi rendőrség, señora – felelte a tiszt kimérten. – A Cortés Logística jogi csapata ma reggel benyújtotta a feljelentést a tartományi főügyészségen. Az ön által elrejtett hagyaték, az adminisztratív csalások és a hamisított gyámsági papírok bejegyzése miatt lefoglalási és vizsgálati parancsunk van.
Beatriz hátat fordított a tisztnek, és felém indult, mintha el akarná ragadni tőlem a kislányt. – Alma! Te nem teheted ezt velem! Én mindent megadtam neked!
– Nem adott semmit – léptem elé szilárdan. – Csak elvett mindent, amit tudott. De a kislányomat soha többé nem fogja megérinteni.
A rendőrtiszt lefogta Beatriz karját. Az asszony visított a dühtől, miközben a rendőrautó hátsó ülésére ültették. Raúl, a műhelyvezető szó nélkül dobta el a kocsikulcsot, megadva magát a hatóságoknak.
4. RÉSZ: AZ IGAZSÁG ÉS DIEGÓ VISSZATÉRÉSE
Két nappal később a Chapala-tó felett kitisztult az ég. A nap aranyfénybe fonta a vízfelszínt, s a hideg eső emléke lassan elenyészett.
A stúdió verandáján ültem a kis Lucíával, amikor egy taxi állt meg a kapu előtt.
Diego lépett ki a járműből. Bőröndökkel a kezében, gyűrött ingben, fáradt és megtört arccal érkezett közvetlenül a guadalajarai repülőtérről.
Amikor meglátott minket, megállt a lépcső tövében. Nem merte átkarolni a kislányát.
