Az esőben sétáltam az úton a babámmal és egyetlen bőrönddel, amikor egy luxus furgon lassított mögöttem. “Nem kell neked, hogy elvitt engem,” mondtam megállás nélkül. De amikor megláttam egy másik járművet, ami engem keres, felírtam az idegen rendszámtábláját, és beszálltam: még mindig nem tudtam, hogy vezérigazgató, vagy hogy az anyósom már előkészítette a dokumentumokat, hogy elvegye tőlem a lányomat.

– Alma… – mondta halkan, s a hangja elcsuklott. – A szövetségi rendőrség kerest meg tegnap Chilében. Felhívtam a bíróságot… láttam az iratokat.

– Diego… – mondtam, de nem mozdultam.

– Istenem, Alma… – térdelt le a férfi a fűre, s a feje a tenyerébe hullott. – Anyám azt mondta nekem a telefonban, hogy te depressziós vagy. Azt mondta, nem vagy képes elhagyni a házat, hogy nem törődsz a gyerekkel… Én hittem neki. Azt hittem, azért kell Chilében maradnom és a pénzt küldenem, hogy segítsek nektek! Nem tudtam, hogy elvette a papírjaidat… nem tudtam a földről… semmiről sem tudtam!

Lassan felálltam, és odaléptem hozzá.

– Nem tudtad, Diego – mondtam csendesen, s a hangomban nem volt bosszúvágy, csak a mély, végleges eltávolodás. – Mert könnyebb volt hinni az anyád kényelmes hazugságainak, mint hazajönni és megnézni, mi történik a feleségeddel meg a lányddal. Hagytad, hogy Beatriz rabságban tartson minket.

Diego felnézett rám, könnyes szemmel. – Alma… kérlek. Gyere vissza hozzám. Kezdjük újra máshol! Elköltözünk Guadalajarába, messze tőle!

Megráztam a fejem.

– Én már elköltöztem, Diego. És a lányom többé nem fog olyan családban felnőni, ahol a szeretetet zsarolással és kontrollal mérik. Megkapod a láthatási jogot, mert a lányodnak szüksége van az apjára. De mi már nem vagyunk egy család.

Diego némán bólintott. Megértette, hogy a mulasztása, a vaksága és a gyávasága örökre elpusztította azt, amit felépíthettünk volna.

5. RÉSZ: ÚJ OTTHON A TÓ PARTJÁN
Hónapok telt el a viharos események óta.

Beatriz Valdés ellen vádat emeltek okirat-hamisítás, kiskorú veszélyeztetésére tett kísérlet és vagyoni csalás miatt. Az autókereskedése zárlat alá került, s a jogi eljárás során a San Juan Cosala-i apai örökségem teljes egészében visszakerült a nevemre.

A tóparti földterületen nem építettem luxusvillát. Ehelyett eladtam a telek felét, s a kapott összegből megalapítottam a „Casa Lucía” nevű átmeneti otthont, amely az erőszak és az adminisztratív elnyomás elől menekülő egyedülálló anyáknak nyújt ingyenes hajlékot, jogi segítséget és új kezdetet Jaliscóban.