Everett nemcsak megtagadta a segítséget a hétéves unokájától. Hanem azért tagadta meg a 10 000 dolláros orvosi előleget, mert az alapból éppen akkor merítette ki a maximálisan felvehető keretet, hogy lefoglalózza és megvásárolja az 50 lábas luxusjachtját, mielőtt én hivatalos kérelmet nyújthattam volna be a bíróságon vagy az alapkezelőnél.
Ha kivett volna 10 000 dollárt Helena műtétjére, a jachtra felvett hitelkezelési konstrukciója összeomlott volna. Fontosabb volt számára a hajó, a pezsgő és a szociális hálón posztolt mosolygós fotók, mint az unokája lába.
A felkészülés
Kiléptem az ügyvédi irodából a városi napsütésbe. A düh, ami elöntött, már nem a kétségbeesés tüzéből táplálkozott. Ez a düh fagyos volt, éles és pusztító.
Azonnal felhívtam a öcsémet, Osgoodot.
Osgood még mindig a műhelyben dolgozott, kölcsönkért, régi szerszámokkal, tizenkét órás műszakokban, hogy segítsen nekem kifizetni a uzsorás kegyetlen kamatait. Amikor elmeséltem neki, mit talált az ügyvéd, a vonal túlsó végén csend lett.
— Osgood? Ott vagy? — kérdeztem.
— Igen — felelte az öcsém, és a hangjában rekedt, mély indulat bujkált. — Azt mondtad, a hétvégén tartják a jacht felavatási buliját a kikötőben? A barátaikkal és az üzletfeleikkel?
— Igen. A városi elit fele ott lesz.
— Akkor elmegyünk, bátyám — mondta Osgood. — De nem azért, hogy kolduljunk. Hanem azért, hogy benyújtsuk a számlát.
A kikötői leszámolás
A szombati napfényben a tengerparti kikötő szikrázott. A móló végén horgonyzott az új, hófehér, 50 lábas jacht. A fedélzetről halk jazz zene, pohárcsörgés és gondtalan nevetés hallatszott. Everett ott állt a hajó orrában, fehér vászonnadrágban, elit borospoharat tartva a kezében, míg anyám, Beatrice a barátnőinek mutogatta az új, méregdrága táskáját és a luxuskabin belsőépítészeti megoldásait.
Éppen amikor Everett felemelte a poharát, hogy köszöntőt mondjon a vendégeinek, a móló felől léptek zajai visszhangoztak.
