Osgood és én egymás mellett sétáltunk végig a fa pallókon. Én az ügyvéd által elkészített hivatalos iratokat tartalmazó mappát vittem a kezemben. Osgood a kopott, olajfoltos szerelődzsekijét viselte – azt a dzsekit, amiből tucatnyi értékes szerszámot adott el, hogy kifizesse a unokahúga műtétjét.
A vendégek beszélgetése lassan elhalt, ahogy megálltunk a móló szélén, közvetlenül a jacht bejárata előtt.
Everett meglátott minket, és a szemöldöke ráncba szaladt. Az arca elkomorodott.
— Mit kerestek ti itt? — kérdezte fojtott hangon, odalépve a korláthoz. — Ez egy magánrendezvény. Ugye nem gondoljátok, hogy itt fogtok jelenetet rendezni?
— Csak elhoztuk a számlát, apa — mondta Osgood hangosan, úgy, hogy a fedélzeten álló összes üzletfél és barát tisztán hallhassa.
Beatrice anyánk idegesen lépett előre. — Osgood! Ne hozz minket szégyenbe a barátaink előtt! Úgy nézel ki, mint egy koldus!
— Úgy nézek ki, mint egy szerelő, aki eladta az összes szerszámát, mert a saját apja hagyta volna, hogy a hétéves unokája nyomorék maradjon — vágott vissza Osgood olyan erőteljes hangon, hogy több vendég kezében megállt a pohár.
Everett arca elvörösödött. — Elég ebből! Mindent megmagyaráztam! A családi felelősségvállalásnak vannak határai!
— Valóban — léptem előre én, és kinyitottam a mappát. — És a törvénynek is. Everett, ez az irat a Crain-Eleanor Családi Vagyonkezelő Alap hivatalos auditja. Az a jacht, amin most állsz, abból a pénzből épült, amit jogtalanul vontál ki az alapból a Családi Szükséghelyzeti Záradék megkerülésével – pontosan azon a héten, amikor Helena a műtőben feküdt.
A vendégek között suttogás futott végig. Everett üzleti partnerei, ingatlanfejlesztők és bankárok értetlenül és megdöbbenve néztek egymásra.
— Miről beszél ez az ember? — kérdezte az egyik öltönyös férfi Everett-től. — Everett, ez az az alap, amiről a múlt héten meséltél?
— Ez… ez egy családi félreértés! — dadogta Everett, miközben a homlokán megjelentek az izzadságcseppek. — A fiam mentálisan labilis a felesége halála óta!
