A megállapodás ára
A telefonhívások végül elhalkultak. Anton rájött, hogy a fenyegetőzésekkel semmire sem megy. A bírósági idézés rideg tényként érkezett meg hozzá, egyértelművé téve, hogy Galina nem blöfföl. Az ügyvéd, akit Galina fogadott, profi volt és gyors: a dokumentumok világosan bizonyították, hogy a lakást még a házasságkötés előtt, saját kizárólagos forrásaiból vásárolta, így Anton hiába hivatkozott a benne eltöltött évekre, a tulajdonjoghoz semmi köze nem volt.
A válási procedúra a papírok szintjén viszonylag simán ment, de a lelkiekben hagyott nyomok lassabban gyógyultak. Az első hetekben Galina lakása még idegennek tűnt. A csend, amely korábban a megkönnyebbülés illúzióját hozta, most időnként nyomasztóvá vált. De ahogy telt az idő, a csend átalakult. Már nem a magány, hanem a szabadság csendje volt. Kifestette a falakat, megszabadult Anton utolsó emléktárgyaitól is, és a saját ízlése szerint rendezte be a teret. Végre minden sarkon ő maga nézett vissza rá, nem pedig egy olyan férfi árnyéka, aki tíz éven át természetesnek vette a jelenlétét.
Három hónappal a szakítás után egy napon csöngött a telefonja. Egy ismeretlen szám volt. Galina egy pillanatig habozott, majd felvette.
– Halló? – mondta hűvös, semleges hangon.
– Galya… én vagyok az – szólalt meg Anton hangja a vonal túlsó végén. Meglepően fáradtnak, szinte megtörnek tűnt.
– Anton. Azt hittem, mindent megbeszéltünk az ügyvédeken keresztül.
– Igen, tudom. Sajnálom. Nem akarok vitatkozni. Csak… szerettem volna találkozni veled egyszer. Utoljára. Van egy-két dolog, amit el kellene intéznünk a közös bankszámlákkal, és… tudod, a holmim egy része még ott maradt a pincében.
Galina egy pillanatig mérlegelte a helyzetet. Nem akarta, hogy Anton bármilyen ürüggyel is visszatérjen az életébe, de le akarta zárni ezt a fejezetet. Egyszer s mindenkorra.
– Rendben – mondta határozottan. – Holnap délután öt órakor a kávézóban a sarkon. Harminc perced van. Semmi több.
