A lezárás
A kávézó terasza csendes volt. A délutáni napfény megcsillant a csészéken. Anton már ott ült az egyik astlalfejnél, amikor Galina megérkezett. Megöregedettnek tűnt; a magabiztossága, az a hűvös fölény, amivel annyi éven át irányította a mindennapjaikat, teljesen eltűnt az arcáról.
Galina leült vele szemben, de le sem vette a kabátját, jelezve, hogy a vizit nem tart sokáig.
– Kérsz valamit? – kérdezte Anton bizonytalanul, miközben felnézett rá.
– Nem, köszönöm. Térjünk a lényegre, Anton. Mit akarsz?
Anton lenézett az asztalra, az ujjait tördelte.
– Igazad volt – kezdte halkan. – Mindent elrontottam. Marina… elköltözött két héttel ezelőtt. Kiderült, hogy nem olyan az élet velünk, mint amilyennek elképzelte. Nem akar dolgozni, csak a szórakozás érdekli, és amikor elfogytak a pénzeim, rögtön odébbállt.
Galina némán hallgatta. Nem érzett sem kárörömet, sem sajnálatot. Csak egyfajta távoli tárgyilagosságot, mintha egy idegen ember gyenge próbálkozásait hallgatná.
– Sajnálom – mondta végül Galina szárazon. – De ez már a te döntésed és a te életed. A holmidat átpakoltam egy dobozba, ott van a portán, átveheted. A bankszámlák megosztásáról pedig az ügyvédem elküldte a papírokat, alá kell írnod.
Anton felnézett, a szemében valami olyasmi csillant, ami leginkább a megbánásra hasonlított.
– Nem lehetne… újrakezdeni, Galya? Tudom, ez őrültség, de… te voltál a legstabilabb pont az életemben. Olyan jó voltál hozzám, én meg…
Galina felállt. A mozdulata olyan nyugodt és határozott volt, hogy Anton azonnal elhallgatott.
– Anton, tíz éven át voltam a „stabil pontod”, és te ezt arra használtad fel, hogy a hátam mögött építs egy másik életet. Én nem egy biztonsági háló vagyok, amibe vissza lehet ugrani, ha a kaland rosszul sülsz el. Vége. Végleg.
Anton nem válaszolt. Csak ült a kávézó asztalánál, és nézte, ahogy a felesége – vagyis immár a volt felesége – megfordul, és határozott léptekkel elsétál.
