Lily festékes dobozokat vitt ide-oda, dúdolva animációs filmek dalait.
Amikor sötétség telepedett az udvarra, Harold a verandán ült, és hosszú ideig bámulta a frissen festett zöld kerítést.
Aztán halkan beszélt, hogy Emily ne halljon a konyhából, és azt mondta feleségének:
“Margaret… Kérdeztük meg valaha is, mit akar magának magáról?”
Margaret nem válaszolt.
Csak lehajtotta a fejét és bólintott.
A fairview-i lakás – ugyanaz, amit egykor diákoknak adtak bérbe, hogy segítsék Daniel tanulmányait – mindig is a fiuk jövőbeli tulajdonának számított.
“Daniel megkapja. Van egy fia, aki felnő” – mondta Harold évekig.
Emily hallotta.
Sosem tiltakozott.
Júliusban Daniel és Claire váratlanul megérkeztek.
Egy átlagos szerdán jöttek.
Hoztak egy tortát és drága kávébabokat, pedig Margaret és Harold soha nem volt kávéfőző.
A második csésze tea után Daniel óvatosan kezdett beszélni, mintha egy ideges állathoz közeledne.
“Anya, apa, Claire és én gondolkodtunk. A lakás úgyis az enyém lesz előbb-utóbb. Talán most kéne átvinnünk, hogy ne kelljen később ügyvédekkel foglalkoznunk. El kell adnunk, pénzt kell adnunk, és vennünk kell egy nagyobb lakást Bostonban. Ethan hamarosan befejezi az iskolát, aztán meg akar majd házasodni.”
Harold lassan letette a csészéjét.
“És mikor tervezed meglátogatni az anyádat és engem? Mielőtt áthelyezik a lakást, vagy utána?”
“Apa, miért csinálod ezt nehéznek? Azért jöttem, hogy meglátogassalak.”
“Évente egyszer.”
Claire a férje térdére tette a kezét, és azt a mosolyt adta, ami Margaretet mindig nyugtalanította.
“Harold, érted, hogy van munkánk, Boston, és teljesen más élettempónk.”
A beszélgetés ott ért véget.
Harold azt mondta, átgondolja majd.
Daniel vállat vont.
Claire kilépett, hogy telefonáljon.
Este folyamán Margaret a nyári konyhába ment, hogy hozzon egy üveg cseresznyekrémet, amit hazavigyenek.
Az ajtó kissé nyitva állt.
A pletyák alatt a padon ült a fia és a menye.
Margaret megállt, amikor meghallotta a saját nevét.
