Megfogta Emily kezét, és széles, durva tenyerébe zárta.
“Csak egyszer, engedd meg, hogy előbb tegyünk valamit érted. Lilynek szüksége van egy saját szobára. És olyan otthonra van szükséged, ahol egyetlen főbérlő sem kérhet, hogy távozz a télen, ahogy tavaly tette.”
Emily sírni kezdett.
A könnyek halkan jöttek, szinte úgy, mint egy kislányé.
Mindkét kezével betakarta az arcát.
Lily mögé lépett, és átölelte anyja nyakát.
A gyerek még nem értette teljesen, mi történt.
De tudta, hogy valami csodálatos.
Daniel körülbelül egy hónappal később tudta meg.
Nem hívott.
Claire igen.
“Margaret, tudod, mit tettél? Mindenki mindig tudta, hogy jobban szereted Emilyt! Daniel évek óta számít arra a lakásra, és te…”
“Claire,” szakította félbe Margaret nyugodtan. “Az igazság az, hogy Emilyt kevésbé szerettük. Pontosan ezt tettük. Egyszerűen túl későn értettük meg. És soha nem adtam neked a nyári konyhából származó bezerteles üveget, mert mindent hallottam, amit mondtál a pletykák alatt.”
Csend telepedett a vonal másik végén.
Aztán Claire hidegen mondta:
“Rendben. Ne számíts, hogy újra látsz minket vagy Ethant.”
Letette a telefont.
Margaret néhány másodpercig tartotta a telefont a kezében.
Fájt.
Nem tettette úgy, mintha más lenne.
A fiú még mindig fiú volt.
Daniel diplomaosztó fényképe az ablakpárkányon maradt.
Azt a ruhát viselte, amit a szülei egyszer fizettek majdnem fél havi fizetésből.
De most egy másik kép állt mellette.
Emily és Lily mosolyogtak a Fairview-i lakás ajtaja előtt.
Egy új kulcs pihent Emily kezében.
És sok év után először tűnt békésnek, mintha már nem kellene sietnie vagy félnie, hogy valaki hazaviszi.
A következő szombaton a kertkapu nyikorgott kicsivel fél nyolc előtt.
“Anya! Apa! Itt vagyok! Most mutasd meg, mi ment el a tetővel most!” Emily kiáltotta az udvarból.
Harold mosolygott.
Feltápászkodott a székéből.
Aztán kinyitotta a kaput a lánya számára.
