“Nincs hová menniük,” mondta Claire. “Az apád makacs, de előbb-előbb aláírja. A lényeg, hogy a nővéred ne töltse meg először ötletekkel a fejüket.”
“Emily nem fogja senkit sem feltölteni semmivel,” válaszolta Daniel lustál. “Ő a jó, a szent. Hadd jöjjön ide, gondoskodjon róluk, krumplit ásson meg mindent. Nem mintha sok más dolga lenne. A lakás az enyém. Már az iskolás korom óta ígérik nekem.”
“És mi történik, ha túl törékenyek lesznek ahhoz, hogy kezeljék őket? Valakinek vigyáznia kell rájuk.”
“Emily fog. Nem fogok minden héten bevezetni egészen Bostonból. Legrosszabb esetben találunk nekik egy tisztességes idősotthont. Most már bőven vannak.”
Margaret óvatosan az üveget az ablakpárkányra helyezte, hogy az üveg ne adjon hangot sem.
Aztán ugyanolyan csendben visszasétált a házba.
Aznap éjjel sem ő, sem Harold nem aludt sokat.
Margaret szóról szóra ismételte a beszélgetést.
Megszakítás nélkül hallgatta, a plafont bámulva.
Végül csak annyit mondott:
“Szóval Emily gondoskodni fog rólunk.”
Másnap reggel Daniel és Claire elmentek.
Margaret kivitte a tartósítókat az autóhoz.
Úgy ölelte meg fiát, ahogy mindig.
Nem vette észre, milyen nyugodtan állt.
Hétfőn Harold felvett egy frissen levaszkált inget, óvatosan borotválkodott, és feleségével egy ügyvédi irodába vezetett Fairview-ban.
Egy héttel később megkérték Emilyt, hogy péntek este jöjjön el a szokásos szombat reggel helyett.
Egy mapp hevert a konyhaasztalon.
Harold felé tolta.
“Mi ez, apa?”
“A lakás.”
Megállt.
“Most már a tiéd. Átadtuk.”
Emily hosszú pillanatig nem nyúlt a mappához.
Aztán lassan felnézett a szüleire.
Zavart a zavar töltötte be az arcát, és Margaret nem bírta elviselni. Az ablak felé fordult.
“Mit értesz ez alatt? Mi van Danielnel? Mindig azt mondtad, hogy az övé a lakás.”
“Sok mindent mondtunk,” válaszolta halkan Margaret. “És még többet nem láttunk. Bocsáss meg nekünk, drágám. Azért, mert elküldött közösségi főiskolára. A régi kabátért. Mindezért.”
“Anya, kérlek…”
“Hadd beszéljen,” mondta Harold váratlanul.
