EPILÓGUS: Az igazi horizont
Két hét telt el a santorini utazás óta.
A madridi Las Rozas-i ház eladásra került; Marcos részét jogi úton zárolták a közös költségek és a meg nem térített esküvői előlegek miatt, míg Elena a saját részét arra használta fel, hogy hivatalosan is saját belsőépítészeti stúdiót nyisson a fővárosban.
Pilar édesanya személyesen ment el Elena új lakásába Madridban, könnyes szemmel kérve bocsánatot, amiért nem a saját lányának hitt először. Elena megbocsátott neki – a család az család maradt, de a határok mostantól tisztaak voltak.
És a szomszédságban, a csendes utcácskában a két ház közötti kerítés ezentúl nem elválasztott, hanem összekötött.
Egy meleg őszi délutánon Elena a saját teraszán ült, miközben a kis Lucia – Daniel hétéves lánya – rajzokat mutatott neki a papíron: egy képet egy fehér santorini házról, mellette három pálmafával és egy mosolygó szívvel.
Daniel lépett oda hozzájuk, a kezében két csésze kávéval, és gyengéden átölelte Elena vállát.
– Szóval – súgta Daniel a fülébe mosolyogva. – Hová utazunk legközelebb?
Elena felnézett rá, a szemeiben már semmi árnyék nem maradt, csak a tiszta, fényes jövő.
– Bárhová, amíg együtt vagyunk.
