Aztán Victor felé fordultam.
Az étteremvezető szája félig nyitva állt, a homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg.
– Mr… Mr. Whitmore? – hebegte Victor, a hangja rekedtes volt és remegett. – Én… én nem tudtam! Ha tudtam volna, hogy ön az… nem úgy értettem! Én csak az étterem hírnevét próbáltam megvédeni! Az ügyfél elégedettsége…
– Az ügyfél elégedettsége? – vágtam közbe csendesen, de olyan hideg éllel a hangomban, hogy Victor önkéntelenül hátralépett egy lépést. – Három napja dolgozom itt, Victor. Három napja figyelem, hogyan vezeted a Whitmore House-t, amikor azt hiszed, nincs feletted senki, aki számon kérhetne.
Odaléptem Danielhez, vettem egy tollat a zsebéből, és rátámaszkodtam az asztalra, pontosan Ethan Cole tányérja mellett, ahol a kinyomtatott konyhajegy és az összegyűrt bankjegyek hevertek.
– Loptál az idős özvegyektől a méltóságukból, amikor megtagadtad tőlük a puszta emberséget egy ablak melletti asztalért – folytattam, az étteremre mutatva. – Megaláztad a munkásruhába öltözött családokat, akiket a konyha mellé száműztél, mintha a pénzük kevesebbet érne, mint a luxusruhákban érkezőké. És csicskásként viselkedtél olyan emberek előtt, akik azt hiszik, a vagyok feljogosítja őket arra, hogy mások arcába vizet öntsenek.
2. Fejezet: Az elszámoltatás
Ethan Cole megpróbálta összeszedni magát. Odébb tolta a székét, felállt, és megköszörülte a torkát. Az arrogáns arckifejezést kapkodva próbálta átváltani egy nyájas, üzleti mosolyra.
– Richard… kérlek, tisztázzuk ezt – mondta Ethan, kitárva a karját. – Egy nagy félreértés történt! Nem tudtam, hogy te vagy az. Csak feszült voltam a tárgyalások miatt, és a pincér… azaz te… szembeszálltál velem. Tudod, milyen az üzleti világban a feszültség! Kössünk egy egyezséget! A cégem jövő héten írja alá a lízingszerződést az új felhőkarcolódban. Üljünk le, igyunk meg egy pohár bort, és felejtsük el ezt a kis incidenst!
Ránéztem Ethanre. Hosszú pillanatokig nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy a csend felőrölje a magabiztosságát.
