A fotó hátuljára írt szavak mélyen beégtek Adrián Salcedo kapitány tudatába. A repülőtér zajos, nyüzsgő Terminál 4-ese hirtelen elhalványult körülötte, s a sűrű légi kikötői morajlás helyét átvette a múlt fojtogató, jéghideg csendje.
„Adrián, az a történet, amit a családunkról mesélnek, hazugság.”
A fénykép sárgult szélén ott állt a négy ember: Gabriel Medina, a hűséges bajtársa, aki tizenöt évvel ezelőtt egy szomáliai békefenntartó akció során az életét kockáztatta érte; Elena, Gabriel imádott felesége; a két kisgyermek, Lucía és Nicolás csecsemőkorukban; valamint a háttérben egy magas, szigorú tekintetű katonatiszt.
Tomás Valera.
Adrián legjobb barátja, akiről huszonkét évvel ezelőtt a spanyol hadsereg hivatalos jelentése azt állította, hogy meghalt egy helikopter-balesetben a Balkánon. Adrián maga kísérte a lezárt koporsót a családi panteonhoz, maga adta át a hajtogatott zásztót Tomás összetört özvegyének.
De most a fényképen ott állt Tomás – tizenkét évvel a feltételezett halála után készült képen, Gabriel és Elena mellett, egy spanyolországi vidékiház teraszán.
Adrián keze láthatóan remegett, miközben átsimított a kék jegyzetfüzet első oldalán. A bejegyzések Gabriel kézírásával készültek, s a dátumok a legutóbbi három hónapig nyúltak vissza.
„Adrián, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már nem élek, és Clara elkövette a leghitványabb bűnt, amire egy ember képes. A szív betegségem nem természetes volt. Clara – a sógornőm, akit Elena halála után bemutattam a gyerekeknek – szisztematikusan mérgezett az elmúlt fél évben. De nem a pénzem kellett neki. Az a tízmillió eurós letét kellett neki, amit Tomás hagyott rám, mielőtt végleg eltűnt volna az árnyékban.”
Adrián felnézett a füzetből. A Nemzeti Rendőrség tisztségviselői és Marcos parancsnok döbbenten álltak körülötte. A háttérben, a biztonsági kordon mögött Clara – az elegáns, barna kabátos nő, aki a gépére sietett Lisszabon felé – kétségbeesetten próbált kiszabadulni a két ügynök szorításából.
