— Lucía… Nicolás… — szólalt meg szelíden, s a hangja megtelt azzal a mély, atyai melegséggel, amit a saját, felnőtt gyermekeinél használt évekkel ezelőtt. — Édesapátok a legjobb barátom volt. Megmentette az életemet. És megígérem nektek, hogy mától kezdve senki, de senki ezen a világon nem fogja azt mondani nektek, hogy teher vagytok.
Lucía lassan kinyújtotta a kis kezét, s megérintette Adrián egyenruháján a kitüntetést.
— Tényleg ismered apát? — kérdezte a kislány halkan.
— Ismertem — bólintott Adrián. — És tudom, hogy mindennél jobban szeretett titeket.
Nicolás felemelte a fejét, s az öreg plüssmackóra mutatott.
— Apa azt mondta, mielőtt lehunyta a szemét, hogy keressem meg az Oroszlánt. Azt mondta, az Oroszlán elvisz minket a biztonságos házba.
Adrián szemei megteltek könnyel. Az ‘Oroszlán’ az ő hívójele volt a hadseregben. Gabriel az utolsó leheletével is a bajtársára bízta a legdrágább kincsét.
— Megtaláltátok az Oroszlánt, fiam — mondta Adrián, s átkarolta a két gyermeket.
Három nappal később Adrián Salcedo kapitány Marcos parancsnok kíséretében megérkezett a szigorúan védett toledói katonai birtokra.
A vizsgálat elképesztő sebességgel haladt. A kék jegyzetfüzetben található bizonyítékok alapján a rendőrség letartóztatta Clará-t és két cinkosát, akik Gabriel mérgezését elintézték. A törvényszéki orvosszakértő igazolta a nehézfém-mérgezés jelenlétét Gabriel szervezetében.
De volt még egy rejtély, amit Adriánnak fel kellett tárnia.
A toledói birtok mélyén álló öreg, kőből épült udvarház kapujában egy idős, szürke hajú férfi várt rájuk. A férfi botra támaszkodott, az arca mélyen barázdált volt, de a szemeiben ott izzott az a megalkuvást nem ismerő katonai tűz, amit Adrián huszonkét évvel ezelőtt látott utoljára.
Tomás Valera volt az.
Adrián megállt a lépcső alján. A két öreg katona hosszan, szótlanul nézte egymást. Nem voltak szavak. Csak az eltemetett évtizedek súlya lebegett köztük.
— Azt hittem, eltemettelek, Tomás — mondta Adrián halkan, s a hangja megcsuklott. — Én magam vittem a koporsódat.
