kitörő vihar
Dima szavai még halkan visszhangoztak a konyha csempézett falai között, de a csend, ami követte őket, nehezebb volt, mint bármelyik ordítás. Lidia mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Az, hogy a fia kijelentette: a menyének több pénze van a közös megtakarításban, mint neki, nem egyszerűen meglepte Lidiát – felperzselte a büszkeségét.
„A te pénzed?” – kérdezte Lidia halkan, fojtott, remegő hangon. „Tehát én itt egy idegen vagyok, aki az aprópénzeiteket számolgatja, miközben a feleséged a nagyságos asszonyt játssza a lakásomban?”
„Anya, senki nem mondta, hogy idegen vagy” – mondta Dima kimerülten, dörzsölve a halántékát. „De amit csinálsz… ez a jegyzetfüzet, a felcímkézett dobozok a hűtőben, a leskelődés… ez már nem gazdálkodás. Ez zaklatás.”
Mielőtt Lidia válaszolhatott volna, a bejárati ajtó zárja kattant. Svetlana lépett be a lakásba. Fáradtnak tűnt, a táskája elhúzta a vállát, a kabátján még ott csillogtak az őszi esőcseppek. Megállott a folyosón, érezve a levegőben terjedő feszültséget.
„Jó estét” – mondta halkan, miközben kibújt a csizmájából.
Lidia nem válaszolt. Egyenesen a hűtőhöz lépett, és teátrálisan feltépte az ajtaját. A középső polcon, a műanyag dobozok mellett egy kis fóliába csomagolt sült húsos tálca állott, amit Lidia még tegnap este készített kifejezetten Dimának a hosszú út után. A tálca széle meg volt bontva – egyértelműen hiányzott belőle egy nagyobb szelet.
Lidia szemei szinte lángoltak. Ez volt az az utolsó csepp a pohárban, amire öntudatlanul is várt.
„Ez meg mi?” – mutatóujjával a tálcára bökött, s hangja kőkeményen csattant a konyhában. „Én vagyok az, aki intézem az ételt ebben a házban! És te, elvetted és megetted azt a darabot, amit a fiamnak süttem?! Kicsim, itt vagy, gazember, és semmit sem érsz! Ha éhes vagy, menj dolgozni, vegyél magadnak ételt, és ne merj bámulni, mi van a hűtőmben! Fiam, a feleséged kifoszt minket! Dobd ki őt!”
