Én vagyok az, aki intézem az ételt ebben a házban! És te, elvetted és megetted azt a darabot, amit a fiamnak süttem?! Kicsim, itt vagy, gazember, és semmit sem érsz! Ha éhes vagy, menj dolgozni, vegyél magadnak ételt, és ne merj bámulni, mi van a hűtőmben! Fiam, a feleséged kifoszt minket! Dobd ki őt!

Svetlana megdermedt. A kezében lévő kulcscsomó a padlóra hullott, és hangosan csörrent a linóleumon. Az arca sápadtból pillanatok alatt hamuszürkébe váltott, de nem a bűntudattól – a döbbenettől és a megalázottságtól.

Dima arca eltorzult a méregtől. Odalépett az anyja és a felesége közé.

„Anya! Hagyd abba! Azonnal fejezd be!” – üvöltötte Dima úgy, ahogy Lidia még soha életében nem hallotta tőle.

„Nem hagyom abba!” – kiabált Lidia, teljes testében remegve. „Itt élsz az én házamban, az én pénzemen, eszed az én ételemet, és még nektek áll feljebb! Ez a nő egy parazita, Dima! Észre sem veszed, hogy teljesen a markában tart!”

Svetlana lassan, hihetetlen önuralkodással lehajolt a kulcsaiért. Nem kiabált, nem sírt. Lidiára nézett – és abban a pillantásban már nem volt félelem vagy védekezés. Csak egy mély, végleges hidegség.

„Nem ettem meg a húsodat, Lidia Nyikolajevna” – mondta Svetlana nyugodt, de remegő hangon. „Tegnap reggel Dima maga vágott le belőle egy darabot, mielőtt elindult a vidéki útra, mert csomagoltam neki tízórait. A saját ennivalómat pedig a munkahelyemen eszem meg, mert a saját pénzemből veszem.”

Dima az anyjához fordult. „Én voltam az, anya! Én ettem meg a húst! Elégedett vagy?! Most végre megnyugodtál, hogy nem a feleséged ‘rabolt el’ tőled ötven rubelt?!”

Lidia szája tátva maradt egy pillanatra, de a büszkesége nem engedte, hogy visszakozzon. „Akkor is! A viselkedése, a lopakodása, a…”

„Elég volt” – vágta rá Svetlana halkan.

Odasétált a szobájuk ajtajához, kinyitotta, s áthúzta a folyosóra a már előre becsomagolt, nagy fekete utazótáskáját, ami a szekrény mellett állt.

A döntés éjszakája

Dima döbbenten nézett a táskára. „Sveta… te már becsomagoltál?”

Svetlana lenézett a táskára, majd a férjére emelte a tekintetét.

„Már egy hete átutalták a fogászati klinika bónuszát, Dima. Éjszakai műszakokat vállaltam, hogy összejöjjön a hiányzó összeg. Ma reggel írtam alá a bérleti szerződést arra a kis másfél szobás lakásra a metró közelében. Nem akartam szólni, amíg nem biztos minden, mert meg akartalak lepni… de úgy tűnik, nem várhatunk hétvégéig.”