Lidia gúnyosan felhorkant. „Ó, persze! Bérelt lakás! Szórjátok csak a pénzt az ablakon out, ahelyett, hogy felnőtt módjára spórolnátok!”
Dima nem az anyjára nézett. Odalépett Svetlanához, és megfogta a kezét.
„Megyek veled” – mondta a fiú határozottan.
Lidia arca elfehéredett. „Mi az, hogy mész vele?! Dima, ez a te otthonod! Itt van a szobád, itt biztonságban vagy! Nem hagyhatsz itt egy idegen nő miatt!”
Dima lassan megfordult, és az anyja szemébe nézett. A tekintetében olyan felnőtt, idegen szigor volt, amit Lidia még sosem látott.
„Anya… ez a te otthonod. És mindig is a tiéd volt. Mi csak albérlők voltunk itt, akiket nap mint nap megaláztál egy kanál cukorért meg egy falat sajtért. Azt hitted, hogy Sveta rajtad élősködik? Sveta fizette a közös megtakarításunk hatvan százalékát! Ő spórolt a legtöbbet, miközben te a jegyzetfüzetedben számoltad a tejmillilitereket!”
Dima bemegy a szobába, felkapta a saját hátizsákját és a kabátját.
„Dima, ne csinálj hülyeséget!” – kiáltotta Lidia, miközben a fiát próbálta megragadni a karjánál. „Én csak jót akartam neked! Meg akartalak védeni! Hogy megtanuld a pénz értékét!”
„Engem megtanítottál a pénz értékére, anya” – mondta Dima, miközben felhúzta a kabátját. „De elfelejtetted megtanítani nekem az emberi méltóság értékét. Sveta megmutatta. És én a feleségemmel megyek.”
Azzal Dima megfogta Svetlana táskáját, kinyitotta a bejárati ajtót, és kiléptek a lépcsőházba. Az ajtó nem csapódott be hangosan – csak egy halk, végleges kattanással zárult be mögöttük.
A csend birodalma
Lidia egyedül maradt a folyosón.
A konyhában még égett a lámpa. A hűtőszekrény nyitott ajtaja halkan sípolni kezdett, figyelmeztetve, hogy túl sokáig maradt nyitva a hideg. Lidia gépiesen odalépett, bezárta a hűtőt, majd leült a konyhaasztalhoz.
A műanyag dobozok ott álltak a polcon, a nagy ‘L’ betűvel megjelölve. A füzet ott hevert a keze ügyében, benne a precíz, aprólékos számításokkal: „Svetlana: 2 tojás, 150 ml tej, 3 szelet kenyér.”
