— Mert az apám készítette ezeket — mondta Alejandro elcsukló hangon. — És a húgom, Laura… tíz évvel ezelőtt eltűnt a családi viták elől. Én egész életemben kerestem őt. Nem is tudtam, hogy… hogy családot alapított.
Marta elképedve nézett a férfira. A darabok hirtelen a helyükre estek: az a titokzatos idegen, aki megmentette őket a buszmegállóban, nem valami véletlen jótevő volt, hanem a testvére, Laura eltitkolt, rég elveszett bátyja.
IV. RÉSZ: Epilógus – A váratlan örökség és az új otthon
Három hónappal később a madridi napfény áradt be egy tágas, tiszta lakás ablakain.
Sergio ügye bíróságra került, és a távoltartási végzés végleg megszabadította őket a zaklatástól. A gyerekek – Nico, Dani, Mateo, Alba és Leo – most már biztonságos iskolákba jártak, és a hűtőszekrény soha többé nem volt üres.
Alejandro Valdés a vagyonát és a kapcsolatait arra használta fel, hogy Laura emlékére egy olyan alapítványt hozzon létre, amely az egyedülálló, nehéz sorsú édesanyákat és az árván maradt gyermekeket támogatja Madridban. És a szervezet vezetőjévé – akinek a bátorsága megmentette a családot – Martát tette meg.
Egyik délután, amikor a gyerekek a nappaliban játszottak, Alejandro odalépett Martához a teraszon.
— Tudod, Marta — mondta Alejandro, miközben a várost nézték —, Laura biztosan büszke lenne ránk. Hogy végre nem egyedül kell harcolni a világ ellen.
Marta elmosolyodott, a kezét a nyakában lógó kis rézházra tette, amely most nem a nehézségeket, hanem a biztos otthont jelentette.
— Nem voltunk egyedül, Alejandro — mondta halkan. — Csak meg kellett találnunk egymást a sötétben.
Vége.
