– Hogyan…? – nyögte ki Julian, a fekete öltönye gallérját lazítva, mert a levegő hirtelen elfogyott a számára. – Hogyan tudtál meg mindent? A tabletem… le volt jelszözve!
– Julian, én milliárdos cégek ellenséges felvásárlásait kísértem végig pályafutásom során. Egy letiltott jelszó egy otthoni tableten olyan volt nekem, mint egy elsős kisgyereknek a legó – mondta Nora, és a hangjában megcsillant a teljes szakmai fölény. – Tudom a cég minden titkos számlájáról, a fiktív költségekről, és arról is, hogy Selina férje – a te drága testvéred – hogyan segített neked pénzt mosni a cég hátterében.
Selina erre a mondatra felvisított.
– Te szemét! Ezt nem teheted! A férjem… a családunk…
– A te családotok mostantól a börtöncellák és a csődbíróság között fog választani – vágott közbe Nora, és a szemeiben már semmilyen kegyelem nem maradt. – De van egy jó hírem. Nem vagyok olyan kegyetlen, mint te voltál, Julian.
Nora kihúzott még egy papírlapfélét a táskájából – a készre szerkesztett, gyorsított eljárású válási és vagyonmegosztási egyezményt.
– Itt van a papír, amit akartál, Julian – hajította le a papírokat a férfi elé a földre. – Aláírod. Lemondasz a gyerekek felügyeleti jogáról teljesen, mert egyetlen bíróság sem fogad el egy olyan apát, akinek a neve mellett hamisítás, csalás és pénzmosás szerepel. Cserébe… nem küldelek át közvetlenül a rácsok mögé holnap reggel. Megkapod a saját ruháidat, egy olcsó bérautót, és azt a szabadságot, amire olyan nagyon vágytál Selinával.
A kinti SUV és az új reggel
Kint, a sötét utcán, a nagy SUV ablakán át a két gyerek arcának sziluettje látszott. Még mindig ott ültek hátul, békésen játszva a telefonjaikon, mit sem sejtve arról, hogy a világuk, amit az apjuk rombolni akart, most egyetlen erős nő kezei között épült újjá.
Nora lassan megfordult. Nem nézett vissza a földön zokogó Julianre, sem a sarokba húzódó, rettegő Selinára.
