“És hagytad, hogy két nő éljenek egymás életében?”
“Igen,” válaszolta Martha. “És nem kérek bocsánatot. Tudom, hogy nem érdemlem meg.”
Erik sikítani akart, de hirtelen valami furcsa jutott eszébe.
Mindezekben a húsz évben az a nő, akit az anyjának hitt, soha nem kért régi családi fotókat látni.
Mosolygott az unokáira, de soha nem szólította őket név szerint egyedül.
Amikor Erik a gyerekkoráról beszélt, ő figyelmesen hallgatott, mintha mindent először hallana.
Mindig a memóriazavarára okolta.
“Miért mondod ezt csak most?” kérdezte.
“Mert az igazi Ingrid már nem várhat tovább.”
Martha előhúzott egy összehajtott papírlapot a zsebéből.
Ez egy levél volt.
Erik neve volt írva a borítékra.
“Az anyád öt hónapja írta.”
Erik kihajtotta a papírt.
A kézírás remegő volt, de ismerős volt.
“Drága fiam.
Nem tudom, hogy ez a levél valaha el fog érni.
Évekig azt mondták, hogy nincs fiam.
Folyton próbáltam elmagyarázni, hogy van egy fiam, akit Erik hívnak, hogy ő messze él, és van egy fia, akit Oskarnak hívnak.
De azt mondták, hogy ezek egy másik nő életéből származó emlékek.
De emlékszem rád.
Emlékszem, hogyan térdeltél le az öreg almafára.
Emlékszem, hogy féltél a sötéttől, és megkértél, hogy tartsam égve a fényt a folyosón.
És emlékszem, hogy nyolcadik születésnapodra kötöttem neked egy kék pulóvert, ami túl nagy volt neked.
Ha egyszer elolvasod ezt, kérlek, gyere hozzám.
Nem haragszom rád.
Csak azt akarom, hogy újra anyának szólíts.”
Erik nem tudta befejezni a levél hangosan olvasását.
A kék pulóver.
Tényleg létezett.
Az anyja túl nagyot kötött, mert rosszul ítélte meg a méretet.
Ezt a részletet idegen sem tudhatta.
“Még él?” kérdezte.
“Igen.”
“Hol?”
Martha megadta neki egy kis idősotthon címét a szomszédos körzetben.
Erik épp az ajtóhoz akart sietni, de hirtelen megállt.
“És ez a nő?”
A mozdulatlanul fekvő idős hölgyre nézett az ágyban.
