“Inga,” válaszolta Martha. “Valójában nem voltak közeli rokonai, akiket a baleset után megtalálni tudtunk volna. Ők lettek a családjuk.”
Erik sokáig csendben maradt.
Húsz éven át fogta a kezét, virágokat hozott neki, és együtt ünnepelte az ünnepeket.
Mesélt neki gyermekei születéséről.
Ő volt mellette, amikor beteg volt.
És mindez idő alatt az igazi anyja máshol várta őt.
“Tudta, hogy nem vagyok a fia?”
“A baleset után Inga sokáig még a saját nevét sem tudta felidézni. Később elkezdett gyanítani, hogy valami nincs rendben. De félt, hogy elveszíti az egyetlen embert, aki meglátogatta.”
Erik óvatosan ráhúzta a takarót az öregasszonyra.
“Visszajövök,” mondta halkan neki.
Negyven perccel később a tizenkettedik szoba ajtaja előtt állt.
A nővér figyelmeztette, hogy Ingrid nagyon gyenge és gyorsan elfáradt.
Erik kopogott.
“Itt.”
A hang halk volt, de ismerős volt.
Az ablaknál egy kis, ősz hajú nő ült kötött kardigánban.
Az ölében egy régi fotóalbum volt.
Felemelte a tekintetét.
Néhány másodpercig a látogatóra nézett.
Aztán suttogta:
“Erik?”
Térdre erekedett előtte.
“Mama …”
Megérintette az arcát.
“Teljesen megszürkültél.”
Erik könnyek között nevetett.
“Ötvennyolc éves vagyok.”
“És egész idő alatt vártam, hogy hazajöjj a munkából.”
Kinyújtotta bal kezét.
A csuklóján egy régi, szabálytalan fehér heg volt.
Erik óvatosan megcsókolta.
Aznap majdnem három órán át beszélgettek.
Ingrid elmesélte, hogy újra és újra próbálta meggyőzni az orvosokat arról, hogy a neve más. Hogyan töltötte be az írásos panaszokat. Hogy egy nap felfedezett egy fényképet fiáról egy újságban, de a személyzet azt állította, hogy csak egy hasonló kinézetű személyt ismert fel.
A ház egykori igazgatójának halála után néhány panaszát végre újravizsgálták.
Martha, aki nemrég vállalt részmunkaidős állást ott, felismerte Ingridet, és segített rekonstruálni az akkori eseményeket.
A levelet is akkoriban írták.
Martha azonban hónapok óta nem volt bátorsága személyesen átadni őt.
“Azt hittem, soha többé nem látlak,” mondta Ingrid.
“Mostantól minden héten eljövök.”
