Három héttel később Marie egy svájci magánklinika várótermében ült. Az ablakon keresztül látszottak a hófödte Alpok csúcsai. A szoba ajtaja kinyílt, és a főorvos lépett ki mosolyogva.
– A műtét teljes siker volt, Marie asszony – mondta az orvos magyarul, barátságos hangon. – Dániel szer szervezete kiválóan reagált. Pár nap múlva már fel is kelhet.
Marie szeméből kibordultak a megkönnyebbülés könnyei. Térdre esett volna a hálától, de ekkor egy kéz gyengéden megérintette a vállát. Victor állt mögötte, elegáns öltönyben, teljesen egészségesen, bot nélkül.
– Mondtam, hogy minden rendben lesz, Marie – mosolygott az öregember, és a szeme sarkában apró ráncok gyűltek össze.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt önnek, Mr. Victor… – mondta Marie a hangját keresve.
– Én tartozom neked köszönettel – felelte Victor halkan. – Ha aznap nem próbálod meg megtisztítani az arcomat azzal a nedves szivaccsal, és nem mutatod meg az őszinte gondoskodásodat, még mindig abban a sötét szobában feküdnék, várva a végét. Te nemcsak a fiaid életét mentetted meg azzal, hogy eljöttél hozzám, hanem az enyémet is.
Victor benyúlt a zakója belső zsebébe, és egy borítékot húzott elő.
– Ez a tiéd. Egy alapítványt hoztam létre Dániel jövőbeli tanulmányaira, és a városi kórház új ápolási központjának igazgatói posztját neked ajánlom fel. Olyan emberekre van szükségünk az egészségügyben, mint te.
Marie átkarolta az idős férfit, aki most már nem a betege volt, hanem a megmentője és a legigazabb barátja.
Amikor néhány perccel később Marie belépett a kórterembe, a kisfia kinyitotta a szemét, és halványan rámosolygott:
– Szia, anyu… már nem fáj semmim.
Marie megfogta a fia kis kezét, megszorította, és tudta, hogy a sötét napok végleg véget értek. A félelem eloszlott, és a helyét átvette a remény, a gyógyulás és egy új, boldog élet kezdete.
