Elena ott ült egy fatönkön a kút közelében, kezében a kávésbögréjével.
– Azt hitted, könnyű lesz, amikor eljöttél ide a hátizsákoddal és a két gyerekkel, ugye? – kérdezte halkan, anélkül, hogy felnézett volna.
Gabriel odasétált, és nekitámaszkodott a kút kávájának.
– Nem hittem, hogy könnyű lesz, Elena. Csak azt tudtam, hogy ha tovább megyünk, a kislányom nem éri meg a holnapot a hidegben. De most… most nem hagyhatom, hogy elvegyék tőled azt, amiért az életedet adtad.
Elena felnézett rá. A szemeiben ott csillogott az a makacs, törhetetlen tűz, amit Ramiro és a falu többi befolyásos embere sosem tudott megtörni.
– Julián halála előtt három nappal beszélt velem – mondta Elena, miközben letette a bögrét. – Azt mondta: „Ha valaki megpróbálja elvenni a forrást a hátunk mögött, keresd meg a régi szerszámoskamra alatti vashordót.” Azt hittem, csak a régi szerszámokról beszél. De ma délután, amikor Ramiro elment, megnéztem.
Gabriel szeme felcsillant.
– És mit találtál ott?
– Nem egy hamis papírt – felelte Elena, miközben felállt. – Hanem az igazi, eredeti tulajdonjokot, amit még a nagyapám íratott alá a kormányzattal, és benne van Julián utolsó, hivatalos tanúvallomása is, amit egy közjegyző előtt tett két hónappal ezelőtt, amikor észrevette, hogy Ramiro emberei lopják az aláírásmintáit.
A következő nap reggelén a napfény alig kúszott fel a hegyek háta mögé, amikor egy fényes hintó és két lovas zserbó állt meg a La Providencia kapujában. Licenciado Morales, a környék hírhedt közjegyzője lépett le a bakról, mögötte Ramiro Santillán mosolygott szélesen, magabiztosan, mint aki már előre megnyerte a csatát.
– Jó reggelt, Elena! – kiáltotta Ramiro, miközben belépett az udvarra. – Remélem, összepakoltátok a dolgaitokat. A közjegyző úr itt van, hogy hitelesítse a papírokat. A víz és a legelők átszállnak a mi neünkre, ahogy a törvény mondja.
