Elena nem jött zavarba. Ott állt a főépület küszöbén, egyenes derékkal. Mellette Gabriel állt, kezében egy vastag, fémkulccsal, a háta mögött pedig Julián régi munkásai gyülekeztek csendben, lapátokkal és vasvillákkal a kezükben – nem a harc kedvéért, hanem mert megértették, hogy a saját jövőjük forog kockán.
– A törvényről beszélsz, Ramiro? – mondta Elena nyugodtan, miközben letette a kis faasztalra a hordóból előkerült eredeti iratokat. – Mert a törvény azt is mondja, hogy a hamisított okirat húsz év börtönnel jár. És Licenciado Morales, ha most aláírja azt a papírt anélkül, hogy ellenőrizné a pecsétet… ő is osztozni fog a sorsában.
A közjegyző arca hirtelen megváltozott. Odalépett az asztalhoz, felkapta a papírt, és amikor meglátta a hiteles, viharvert, hivatalos állami pecsétet és Julián aláírásának igazi másolatát, a keze megremegett.
– Ez… ez az eredeti okirat… – suttogta a közjegyző, és hátralépett egyet.
Ramiro arcáról leernyedt a mosoly. Előrelépett, hogy megragadja a papírt, de Gabriel egyetlen határozott lépéssel elé állt, és a tekintetével megállította.
– A játék véget ért, Ramiro – mondta Gabriel csendesen, de olyan erővel, hogy a szomszéd farm tulajdonosa hátratántorodott a poros útra. – Menj vissza a teherautódhoz, és mondd meg a barátaidnak, hogy a La Providencia vizét és földjét többé nem fenyegetik idegenek.
A nap teljesen felkelt, és a La Providencia udvarán újra béke lett – egy olyan béke, amelyet nem adtak ingyen, de amelyet most már senki sem vehetett el tőlük.
