Idővel leléptem abba a szokásba, hogy ebben a házban a nővérem nevét ejtsem ki.
És most az arca rám nézett a fotóról.
“Honnan jött ez?” kérdeztem.
Sonja elsápadt. Gyorsan felvette a kezét, de én készítettem a képet.
“Add ide ezt.”
“Először mondd el, mit jelent ez.”
Andreas rángatózva felállt.
“Maria, elmagyarázhatom.”
“Akkor magyarázd el.”
Az anyjára nézett. Az egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megmutassa, mindent tud.
“A fotón lévő dátum helytelen,” mondta Sonja. “Hiba történt nyomtatás közben.”
Megfordítottam a fotót. A dátumot kézzel írták, mellette egy mondat volt: “Nora és kis Liliane. Végre hazamennek.”
“Norának volt gyereke?”
Andreas megdörzsölte a homlokát.
“Igen.”
Sonja megragadta a karját.
“Egy szót sem többet.”
“Elég volt, anya.”
Andreas hangja olyan váratlanul eltökéltnek hangzott, hogy mindketten elhallgattunk.
“Nora él” – mondta.
Az asztalterítőn lévő virágok elkezdtek körözni a szemem előtt. Megkapaszkodtam a szék támlájába.
“Hol van?”
“Nem tudom.”
“Mellette állsz a fotón.”
“Az három éve volt.”
“És a koporsó? Kit temettünk el?”
Sonja az ablakra nézett.
Andreas sokáig csendben maradt.
“Nem temettük el Norát. Ebben a sírban valaki más is fekszik.”
Rémülten néztem rá.
Elmagyarázta nekem, hogy Nora már az esküvő előtt fedezte fel Sonja titkát. Az anyósom évekig titkolta előlem, hogy apám halála után ő kezelte azt a pénzt, amit apám gyámként hagyott rám. Jelentős részét a saját adósságainak kifizetésére vette át.
Anyám korábban meghalt, és Sonja távoli rokona volt apámnak. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt, és ő segített elintézni a papírmunkát. Mindig hálás voltam neki ezért.
Nora véletlenül régi banki dokumentumokat talált, és megfenyegetett, hogy mindent elmond.
“De miért nem mondta el egyszerűen?” suttogtam.
Andreas lehunyta a szemét.
“Mert anya megígérte, hogy visszaadja a pénzt. Megkérte Norát, hogy várjon néhány hetet. És aztán…”
“És aztán?”
“Norának tényleg balesete volt.”
Ezúttal Sonja szólalt. Nem emelte fel újra a hangját.
