“És te elrejtetted.”
Bólintott.
Sonjára néztem.
“Akkor miért van itt most a fotó?”
Az anyósom idegesen nyitotta ki a mappát.
“Véletlenül tettem be. A régi dokumentumokkal történt.”
A mappában volt egy nyilatkozat, amivel meg kellett volna erősítenem, hogy nincs semmilyen igényem Sonja ellen apám pénzével kapcsolatban.
“Nora ismét felvette veled a kapcsolatot, ugye?” kérdeztem.
Sonya csendben volt.
Andreas így nyilatkozott:
“Két hete ezelőtt. Ügyvédet fogadott. Megpróbált megtalálni, és megtudta, hogy a pénz a te nevedben van.”
“És féltél, hogy megtalál engem.”
Ezúttal senki sem tiltakozott.
Elvettem a mobilomat.
“A számod.”
“Maria, kérlek, először nyugodj meg,” mondta Andreas.
“A számod. Azonnal!”
Megnyitotta a telefonja kontaktjait, és felírta a számot egy papírra. Kezei remegtek.
Kimentem az udvarra, és tárcsáztam a számot.
Az első hívásnál senki sem vette fel. Amint egy óvatos nő hangját hallottam:
“Halló?”
Kinyitottam a számat, de nem tudtam kimondani egy szót sem.
“Halló?” ismételte.
“Nora?”
A vonal másik végén csend lett.
“Ki van ott?”
“Én vagyok az… Mary.”
Néhány másodpercig nem szólt semmit. Aztán hallottam, hogy mély levegőt vett.
“Azt hittem, utálsz engem.”
“És azt hittem, meghaltál.”
Amikor hallottam sírását, leültem az udvar lépcsőjére.
Másnap találkoztunk egy kis kávézóban. Nora a férjével és a hároméves lányával jött. Liliane az anyja mögé bújt, ahogy közeledtem.
A nővérem úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha megérint.
Aztán megölelt.
Sokáig ültünk egymás mellett, és meséltük egymásnak azokat az éveket, amiket elvettek tőlünk. Nem volt olyan beszélgetés, amit visszaadhatott volna, de még így is megismerhettük azokat az embereket, akik váltunk.
Ugyanabban a héten elhagytam Andreast. A nővérem ügyvédjének segítségével elkezdtem tisztázni, mi történt azzal a pénzzel, amit apám hagyott rám.
Egy hónappal később Liliane először jött az új lakásomba. Három nőt rajzolt színes ceruzával: önmagát, az anyját és engem.
Felakasztottam a képet a hűtőre.
