— Pontosan, az Ön háza — vette át a szót Clara. — A falak, a tető cserépjei és az aljzatbeton a tiéd. De mindaz, ami mozgatható, amit én vásároltam és az én nevemre szóló számlával rendelkezem, az az én személyes tulajdonom. És ami a beépített szerkezeteket illeti – az új ablakok, a konyhabútor, a szaniterek –, arról fizetési felszólítást nyújtunk be. Vagy kifizeted a teljes összeget 30 napon belül, vagy végrehajtást indítunk a házra.
A vagyon visszaszerzése
Álvaro döbbenten nézett a menyasszonyára… jobban mondva az ex-menyasszonyára.
— Clara, ezt nem gondolhatod komolyan! Tegnap csak egy kis félreértés volt! Anyám csak a hagyományokat próbálta…
— Az egyetlen hagyomány, amit ma követni fogunk, a tulajdonjog — vágott közbe Clara.
A költöztetők a rendőrök jelenlétében beléptek a házba. Birtokukban volt a pontos leltár, amely tartalmazta az összes hűtőszekrényt, mosógépet, kanapét, intelligens televíziót, az étkezőasztalt a székekkel, sőt még a szekrényeket és a világítótesteket is.
Mercedes tehetetlenül és sikoltozva nézte, ahogy a luxusmárkájú hűtőjét kiemelik a helyéről, a méretre gyártott ülőgarnitúráját elviszik a nappaliból, és a drága csillárokat leszerelik a plafonról. Az a ház, amely tegnap még egy modern, felújított villa benyomását keltette, órákon belül visszaváltozott azzá a lepusztult, hideg épületté, ami két évvel ezelőtt volt.
— Clara, kérlek! — könyörgött Álvaro, miközben próbálta megfogni a lány kezét. — Ne tedd ezt velünk! Szeretlek! Beismerem, hogy hibáztam tegnap! Nem kellett volna anyámmal tartanom!
Clara ránézett a férfira, akivel le akarta élni az életét. Nem érzett gyűlöletet, csak mély csalódást és felszabadultságot.
— Nem tegnap hibáztál először, Álvaro. Tegnap csak megmutattad, hogy ki vagy valójában. Nem vagy kész arra, hogy társ légy. Te csak egy engedelmes kisfiú vagy, aki hagyja, hogy az anyja megalázzon másokat. Én nem egy olyan életre szerződtem, ahol 3 órát kell várakoznom a küszöbön, hogy elfogadjanak.
