A videón a nővérem, Vanessa csípőre tett kézzel állt a szervizajtó melletti apró, bilsegő asztalka előtt. Az arca hideg volt és kalkuláló, a tekintetében semmi nem maradt abból a testvéri szeretetből, amit éveken át színlelt felém.
— Ha rájön, hogy kirúgtuk a cégből, két dolgot tehet — mondta Vanessa, s a hangja élesen, tisztán átszűrődött a fejhallgatóm hangszóróiból. — Vagy beáll a sorba, és könyörögni fog a megélhetéséért, vagy dühösen kisétál. És ha kisétál, végre mindenki előtt ő lesz a hálátlan, hisztérikus testvér, aki még az apja hetvenedik születésnapját is tönkretette.
A képernyőn apám, Arthur Bennett bólintott.
Nem volt a tekintetében semmilyen megbánás. Az az ember, akinek az elmúlt tíz évben feláldoztam a karrieremet, akit ápoltam, amikor eltörte a csípőjét, s akinek a családi cégét, a Bennett Office Supply-t szinte egyedül tartottam életben operatív igazgatóként, csendesen rátette a kezét Vanessa vállára.
— Jó terv — felelte apám, s a hangja olyan száraz volt, mint az őszi avvar. — Claire túlságosan elbízta magát. Azt hiszi, pótolhatatlan, mert ő kezeli az árubeszerzést és a pénzügyeket. Majd megtanulja, hol a helye. A gyerekeit pedig tegyétek a szervizajtóhoz. Ne rontsák az összképet a főasztalnál a vezérigazgató-helyettesi vendégek előtt.
A videó itt véget ért. A képernyő sötétbe borult.
Ott ültem a konyhaasztalomnál a sötétedő házban. A két gyermekem, Ethan és Sophie már aludtak az emeleten. Sophie kezében még mindig ott szorongott a kis kenyérhéj, amit a szeretett unokatestvérem, Marisol csúsztatott oda neki a szervizajtó mellett, mielőtt felálltam volna, és végleg elhagytuk volna az éttermet.
Minden a helyére került.
