A beszállítók – miután megtudták, hogy már nem én irányítom az operatív munkát, s hogy a logisztikai szoftvert leállították – egymás után mondták fel a kizárólagos szerződéseket. A Staples és a nagyobb partnerek kötbért követeltek az elmaradt szállítások miatt.

Vanessa próbált egy külső IT-céget fogadni a szoftver visszafejtésére, de a rendszer védelme golyóálló volt. A harmadik napon az adatbázis zárolta önmagát, teljesen megbénítva a cég működését.

A harmincadik napon, mivel apám nem tudta visszafizetni a négyszázötvenezer dolláros váltót, a bíróság elrendelte a Bennett Office Supply kényszerfelszámolását.

Ugyanezen a héten megalapítottam a saját cégemet: a Vance Logistics & Supply Co.-t.

Nem kellett sokáig várnom. A Bennett Office Supply három legfontosabb nagykereskedelmi partnere és hat kulcsfontosságú beszállítója még az első héten átkerült hozzám. Megbízhatóak voltak, ismerték a munkámat, s tudták, hogy velem a megrendelések mindig időben célba érnek. Marisol felmondott apáméknál, s átjött hozzám marketingigazgatónak.

Egy tavaszi péntek délutánon a saját új irodámban ültem a belvárosban. A napfény átsejlett a hatalmas üvegablakokon.

A kaputelefon megszólalt. Marisol lépett be.

— Claire… apa és Vanessa odalent vannak a recepción. Azt mondják, csak tíz percet kérnek tőled. Apád kerekesszékben van.

Elméláztam egy pillanatra. Ránéztem az íróasztalomon lévő keretezett fotóra: Ethan és Sophie mosolyogtak rajta a tengerparton, boldogan, kiegyensúlyozottan.

— Mondd meg nekik, Marisol, hogy az ügyvédemen keresztül kommunikálhatnak velem — feleltem nyugodtan. — És kérd meg a biztonságiakat, hogy kísérjék ki őket az épületből.

— Értettem, Claire — mosolyodott el Marisol.

Amikor a nővérem bezárta az ajtót, felálltam az íróasztalomtól, s az ablakhoz léptem. Odalent, a forgatagban láttam apám kerekesszékét és Vanessa magányos, megtört alakját. A cégük elment, a vagyonuk elpárolgott, s a gőg, ami évtizedekig éltette őket, végleg odaveszett.

Nem éreztem haragot. Nem éreztem diadalmámort sem.