— Küldd el, Marcus — mondtam halkan. — És küldd el a személyes tartozások behajtásáról szóló felszólítást is.
— Milyen tartozások?
— Az elmúlt három évben, amikor a cég likviditási gondokkal küzdött, a saját megtakarításaimból és anyám örökségéből biztosítottam a forgótőkét. Apám aláírt egy váltót, miszerint ha a munkaviszonyom megszűnik, a teljes összeget – négyszázötvenezer dollárt – harminc napon belül egy összegben kell visszafizetniük.
Marcus szemei felcsillantak. — Claire… te nem egyszerűen felkészültél. Te felépítettél egy erődítményt.
— Nem, Marcus — néztem ki az iroda ablakán a városra. — Én csak megtanultam, hogy azok az emberek, akik a gyerekeimet a szervizajtó mellé ültetik tányér nélkül, nem a családom. Mától kezdve üzletfelek vagyunk.
Délelőtt tizenegy órára a Bennett Office Supply központi épületében kitört a teljes káosz.
Marisol – aki a cég marketingosztályán dolgozott – folyamatosan küldte az üzeneteket:
„Claire, a raktárban leálltak a villásargonkák! A rendszer zárolta a szállítási kódokat!” „A Staples és az Office Depot képviselői az üveges irodában üvöltenek Vanessával, mert az e heti szállítmányok nem mentek ki!” „Apa most hívta a rendőrséget, hogy törjék fel a szerverszobát, de az IT-s srác közölte, hogy a kódok a te felhőfiókodban vannak, és ha hozzányúlnak, törlődik az egész adatbázis!”
Elmosolyodtam, de nem válaszoltam.
Délután egy órakor egy fekete Lincoln gördült be a házam felhajtójára.
Apám szállt ki belőle. Az arca vörös volt, a léptei bizonytalanok, de a tartásában még mindig ott pöffeszkedett az a jól ismert, gőgös autoritás, amivel harminc éven át irányította a családot. Mögötte Vanessa érkezett a saját kocsijával. A nővérem elegáns kosztiümje zilált volt, a frizurája szétesett, s a szemeiben pánik izzott.
A verandán álltam, összehajtott karral, amikor felértek a lépcsőn.
— Claire! — kiáltotta apám, s a mankójára támaszkodva fenyegetően felém lépett. — Mi ez a disznóság?! Leállíttattad a cég szervereit?! Az ügyvéded bezárással fenyeget minket?! Megháborodtál?!
