– Nem a tietek, anya – mondtam nyugodtan, miközben a kávémat kortyolgattam a saját kis lakásomban, ahol senki sem tiltott ki az asztaltól. – A banké, amíg ki nem fizetitek. És mivel én eddig tizennyolcezer dollárt toltam bele a te számláidba, miközben Lauren 1486 dollárért vett bútort a hitelkártyámmal, amit azóta sem adott vissza… nos, azt hiszem, ideje, hogy a felnőtt emberek maguk fizessék a számláikat.
– Te szemét! – hörögte anya. – A saját anyádat teszed utcara?! Egy ünnep után?! Hogy voltál képes erre? Lauren éppen most sír a szobájában, mert a barátja is hallotta, hogy mekkora botrányt csinálsz!
– Lauren sír? – kérdeztem hűvös mosollyal. – Mondd meg neki, hogy üljön le az új étkezőkészletére, amit az én pénzemen vett, az talán megnyugtatja. És mellesleg, anya… a tegnapi vacsora alatt nagyon jól éreztem magam Helenéknél. Képzeld, ők nem hívtak drámának, és még székem is volt.
– Te… te elmentél másokhoz enni, ahelyett, hogy a családoddal lettél volna?! – akadt ki anya.
– Te tiltottál ki a házadból, anya. Elfelejtetted? „Ne gyere ma este. Nem akarok drámát.” Hát, megkaptad a dráma nélküli életet. Pénz nélkül.
És letettem.
Ezúttal nem hívtam vissza. Nem kapcsoltam ki a telefont sem; egyszerűen csak némítottam, és hagytam, hogy a rezgések jelezzék a kétségbeesésük hullámait, amelyek végre nem engem temettek maguk alá.
A boltban
Két héttel az eset után elmentem a helyi szupermarketbe. Sudburyben, Ontarióban a tél már lassan mutatta a fogát; a levegőt fagyos csípősség lengte be, az emberek vastag kabátokban kapkodták a levegőt a parkolóban.
Amikor beléptem a tolóajtón, szinte azonnal megpillantottam őket.
Anya állt a zöldséges pult mellett, a kezében egy kosárral, mellette pedig Lauren pakolta a narancsokat. Amikor megláttak, az arcukról azonnal lehervadt a mosoly. Anya szemei szűkültékk, Lauren pedig elfordította a fejét, mintha meglátott volna valami undorítót.
