Megfordultam, hogy a másik sor felé vegyem az irányt, de anya gyorsabb volt. Odalépettém, és elállta az utat. A kabátja kissé kopottnak tűnt, a haja sem volt olyan gondosan beállítva, mint a hálaadási fotón.
– Katherine – mondta fojtott, fenyegető hangon. – Remélem, boldog vagy.
Megálltam, a kosaramat a kezemben tartva.
– Szia, anya. Nem is tudtam, hogy vásárolni jársz. Azt hittem, a banki felszólítások miatt mostanában inkább a postaládát nézitek.
Lauren is odalépett, a szeme szinte szikrázott a dühtől.
– Te tönkretetted az életünket! A bank küldött egy levelet, hogy ha nem fizetjük be a hátralékot harminc napon belül, elárverezik a házat! És mindez azért, mert te kicsinyes vagy egy kis pénz miatt!
Ránéztem a húgomra. Arra a lanyra, aki gondolkodás nélkül elköltött 1486 dollárt a hitelkártyámról egy bútorra, amit az új barátjának akart mutatni, miközben én éjszakákon át túlóráztam.
– Kicsinyes? – kérdeztem, és a hangom annyira csendes volt, hogy Lauren akaratlanul is hátrább lépett egy picit. – Lauren, én dolgoztam meg minden egyes centért. Te meg a barátod ott ültetek az asztalnál, miközben engem kidobtatok előtte. Tudjátok mi a különbség köztünk? Ti azt hiszitek, hogy a világ tartozik nekem… ööö, nektek valamivel. Én meg mostantól csak magamnak tartozom.
– A lányom vagy! – csattant fel anya, és a hangja felkeltette a közelben lévő vásárlók figyelmét. Néhányan felénk fordultak. – Neked az lenne a dolgod, hogy támogass minket! Apád forogna a sírjában, ha látná, hogy viselkedsz!
– Apám forogna a sírjában, ha látná, hogy egy élő bankautomatát csináltatok belőlem, miközben a saját lányát kitiltjátok a hálaadási asztaltól – vágtam vissza keményen. – Sajnálom, anya. Vége. Nincs több csekk. Nincs több hitelkártya. Nincs több megmentés. Mostantól felnőttek vagytok. Oldjátok meg.
Megkerültem őket, és elindultam a pénztárak felé. Nem néztem vissza. Nem érdekelt, mit mondanak hátulról.
