Az új vacsora
December első vasárnapján a kisméretű lakásomban meleg volt.
A konyhából a sült csirke és a friss fokhagymás kenyér illata áradt. A teraszon lévő kis asztalon ott állt egy vázában három szál szegfű, amit reggel vettem a sarkon.
A csengő megszólalt.
Letöröltem a kezem a konyharuhába, és odamentem az ajtóhoz. Kinyitottam.
Helen és Robert állt a küszöbön. Helen kezében egy üveg vörösbor volt, Robert pedig egy nagy tál almás pitével mosolygott rám.
– Reméljük, nem zavarunk, Katherine – mondta Helen kedvesen. – Azt írtad az üzenetben, hogy te főzöl ma. Kíváncsiak voltunk, vajon nekünk is jut-e hely az asztalodnál.
Mosolyogtam. Egy igazi, tiszta, szívből jövő mosoly volt ez.
– Gyertek be – mondtam, és kitártam az ajtót. – Van elég hely. Sőt… mostantól mindig van egy extra szék erre az asztalra.
Miután leültek a kis konyhaasztalomhoz, feltöltöttem a poharakat borral. Robert felemelte a poharát, és körülnézett a barátságos, békés lakásban.
– Nos, Katherine – mondta melegen. – Egészségünkre. A jó szomszédokra, és arra, hogy soha ne hagyjuk, hogy mások diktálják, hova tartozunk.
– Egészségünkre – mondtuk mindhárman.
A poharak összekoccantak, a hangjuk tisztán és hosszan csilingelt a csendes délutánban. Kint a hó lassan esni kezdett Sudbury felett, fehér lepelbe borítva a várost. De itt, ezen az asztalnál, senki sem kérdezett pénzt, senki sem tiltott ki senkit, és mindenkinek volt saját helye.
