– Rózsaszínt – felelte Sophie gondolkodás nélkül, s elmosolyodott. – Vagy lila sárkányosat, ha van.
– Megnézem, mit tehetek – mosolyogtam rá, miközben az ajtó felé léptem, és kiszóltam a folyosóra a nővérnek.
Amíg a nővér szakszerűen és kedvesen felhelyezte a sínt Sophie ujjára, Elias végig az ágy túloldalán állt. A vállai megfeszültek a gyűrött inge alatt, a kezei mélyen a zsebébe fúródtak. Nem szólt egy szót sem, de éreztem a tekintetének súlyát a bőrömön. Minden mozdulatomat követte.
Amikor a kötéssel végeztünk, Sophie elégedetten nézegette a színes sínt.
– Kész is vagyunk, kishős – simogattam meg a haját. – Apukáddal most elmehettek a recepcióra a zárójelentésért, otthon pedig sokat kell pihentetni.
– Ugye nem fog fájni? – kérdezte Sophie Eliasra nézve.
– Nem fog, kicsim – szólalt meg Elias, de a hangja reszketett. Megfogta Sophie ép kezét. – Menj előre Sarah nővérrel a folyosóra, jó? Csak egy percre megbeszélek valamit a doktornővel.
Sophie bólintott, és engedelmesen követte a nővért a vizsgálóajtón túlra.
Amikor a nehéz ajtó becsukódott mögöttük, a szobában ismét eluralkodott a nyomasztó csend. Elias nem mozdult az ágy túloldaláról, csak állt ott, s az arca leesett.
– Elias… – kezdtem, de a hangom elcsuklott.
– Az enyém? – kérdezte szinte suttogva. A szemei megteltek könnyel, amit kétségbeesetten próbált visszatartani. – Istenem… kérem, mondd, hogy az enyém.
Nagyot nyeltem, és óvatosan a hasamra tettem a tenyerem. A szakmai álarcom, amit az elmúlt hat hónapban olyan gondosan építettem fel, egyetlen pillanat alatt hullott darabokra.
– Igen – válaszoltam halkan. – A tiéd.
Elias megtántorodott egy lépést, mintha fizikai csapás érte volna. Az egyik kezével elkapta a vizsgálóasztal szélét, hogy talpon maradjon. Arca a kezébe temette, és a vállai megrázkódtak egyetlen elfojtott zokogástól.
– Mmiért nem mondtad el? – kérdezte, amikor végre felnézett. – Miért mentél el anélkül, hogy…
