Elias felnézett rám. A tekintetében már nem az a megtört, elcsigázott férfi volt, aki hat hónappal ezelőtt útjára engedett. Valami megváltozott benne. A félelem helyét átvette a rendíthetetlen elhatározás.
– Nem kényszerből vagyok itt – mondta határozottan, megszorítva a kezemet. – És nem engedem, hogy újra egyedül cipelkedj. Nem érdekel, mennyire vagy dühös rám, nem érdekel, hányszor küldesz el. Itt leszek. Neked és ennek a kisbabának. Ha megengeded, ha nem, én harcolni fogok értetek.
Ránéztem erre a férfira, akit sosem szűntem meg szeretni. A falak, amiket magam köré húztam Adelaide-ben, egyetlen éjszaka alatt leomlottak.
– Nem vagyok dühös, Elias – mondtam halkan, miközben a kezem rákulcsolódott az övére. – Csak fáradt voltam a hiányodtól.
Elias közelebb lépett, és lassan, gyengéden a homlokát az enyémnek döntötte. A szoba csendjét most már nem a félelem, hanem a megnyugvás töltötte be.
Az ajtó halk koppanással nyílt ki, s Sophie dugta be a fejét.
– Apu? Doktornő? Megkaphatom a lila sárkányos matricát is?
Elias elmosolyodott, letörölte az arcáról a könnyeit, de a kezemet nem engedte el.
– Megkaphatod, kicsim – válaszolta Elias, s felém fordult. – Megkapunk mindent, amit csak szeretnél.
Aznap éjjel nemcsak egy eltört ujj gyógyult meg a klinikán, hanem két összetört élet is megtalálta a visszavezető utat egymáshoz. A jövő, amit Elias egykor lehetetlennek hitt, most ott dobogott köztünk – csendben, biztosan és megállíthatatlanul.
