– Mert amikor elmentem, még én sem tudtam – szakítottam félbe, miközben a saját könnyeim is utat törtek maguknak. – És amikor rájöttem… te azt mondtad, nem tudsz semmit adni nekem. Azt mondtad, a saját életedet sem tudod egyenesben tartani, nemhogy jövőt építeni nekem. Hogyan tehettem volna rá ezt a terhet egy olyan emberre, aki már amúgy is összeroppant?
– Nem teher lett volna! – lépett közelebb hirtelen, s a kezei megálltak a levegőben, mintha meg akart volna érinteni, de nem merte megtenni. – Ez… ez lett volna az egyetlen dolog, ami megment!
– Nem vártam el tőled, hogy megmentselek, Elias, és azt sem akartam, hogy egy gyerek miatt maradj velem bűntudatból! – néztem egyenesen a szemébe. – Szükséged volt az időre, hogy feldolgozd a feleséged elvesztését, hogy jelen tudj lenni Sophie életében. Nem akartam, hogy a kötelezettség tartson mellettem.
Elias lassú, nehéz légzéssel állt előttem. A szemeiben a bűntudat olyan mély volt, hogy szinte fájt nézni.
– Az elmúlt hat hónapban minden egyes nap megbántam azt a pillanatot, amikor hagytam, hogy kisétálj azon az ajtón – mondta halkan, tiszta, őszinte hangon. – Nem azért nem tudtam válaszolni neked régen, mert nem szerettelek. Hanem mert azt hittem, a bennem lévő romok csak téged is elpusztítanak. De rájöttem, hogy nélküled csak egy árnyék vagyok.
Ekkor óvatosan kinyújtotta a kezét. Az ujjai megálltak pár centire a hasamtól, némán engedélyt kérve.
Bólintottam.
Elias gyengéden, szinte áhitattal tette rá a tenyerét a kabátomon át a hasamra. A szemeiből kicsordultak a könnyek, ahogy megérezte az apró, rejtett élet jelenlétét.
– Egy kishúg… – suttogta, felidézve Sophie szavait az édesanyja álmáról. – Sophie azt mondta, az anyja küld neki egy nővért… hét hónap múlva.
– Sophie nem tudhatta – suttogtam vissza, magam is megborzongva a kislány szavaitól. – Én sem értem, hogyan… de ezt mondta.
