– Mennyi időnk van, Héctor? – kérdezte Clara, a hangja stabil volt.
– Mielőtt észreveszi, hogy a zárakat kicserélted, és mielőtt megpróbálja befagyasztani a számláidat? Legfeljebb negyvennyolc óra – válaszolta az ügyvéd, miközben kinyitott egy vastag aktát. – De van itt valami más is. A nagymamád háza… az a telek hivatalosan a te neveden van, de az esküvő előtt Álvaro rábeszélt, hogy írjatok alá egy „vagyonkezelési meghatalmazást”, ugye?
Clara szeme kerekre nyílt.
– Igen… azt mondta, hogy az adókedvezmények miatt kell a cégéhez csatolni a birtokot, de a tulajdonjog az enyém marad…
– Clara, az nem adókedvezmény volt – mondta az ügyvéd komoran. – Az egy rejtett ajándékozási és átruházási szerződés tervezet volt, amit ha aláírsz a ceremónia utáni napokban, a ház végleg átkerül az ő offshore cégére. Szerencsére a tegnap estig ezt nem írtad alá. De most cselekednünk kell. Mégpedig azonnal.
Az Alagút Végén: A Visszavágás Stratégiája
Az elkövetkező harminchat órában Clara háza egy föld alatti hadiszállássá változott. Nuria segítségével összegyűjtötték az összes papírt, banki kivonatot, közös számlák adatait, és azokat a belső céges e-maileket, amelyeket Álvaro a nappali számítógépén felejtett bejelentkezve.
Kiderült, hogy Irene nemcsak a szeretője volt, hanem a cég névleges pénzügyi igazgatója is, aki az offshore számlák kezeléséért felelt Gibraltáron. Álvaro technológiai cége, amelyet annyira dicsértek a helyi lapok, valójában egy adóssághegy volt, amit Clara nevére vett hitelekből és eltitkolt ingatlanfedezetekből finanszíroztak az elmúlt nyolc hónapban.
De a csapda beult.
Másnap délután 3 órakor Álvaro megjelent a villa kapujában. Két idegen, nagydarab férfi kísérte – valószínűleg valamilyen kétes hitelezők vagy ügyvédek –, és dühösen dörömbölt a kovácsoltvas kapun.
– Clara! Nyisd ki az ajtaját! – ordibált Álvaro a kaputelefonba. A hangja remegett a dühtől. – Mit képzelsz magadról, hogy kicserélted a zárakat?! Az az én házam is! Pakold ki a cuccaidat, és tűnj el, mielőtt rendőrt hívok!
