Gus nem a szívbetegsége miatt halt meg. Gus azért halt meg, mert Thea pontosan tudta, hogy a férjem tüdőkapacitása gyenge, a szíve törékeny, és ha két órát ül egy nyirkos, fagypont alatti raktárépületben a semmi közepén, az teste feladja a küzdelmet. Nem volt szükség fegyverre. Nem volt szükség méregre. Csak egy hamis telefonhívásra volt szükség, ami elcsalta őt a biztonságos otthonából.
— Gus mindent tudott — mondtam halkan, megszakítva a kettőjük közötti ordítozást.
Mindketten felém fordultak.
Felemeltem Gus levelét, és felolvastam az utolsó előtti bekezdést:
„Kedvesem, amikor ezt olvasod, én már valószínűleg nem vagyok veled. A raktárban ülök a sötétben, és a kocsim fűtése leállt. A telefonomon nincs térerő. Rájöttem, hogy senki nem fog eljönni. A hívást egy eldobható telefonról indították, de a háttérben hallottam a szomszéd kutyájának az ugatását és a mi konyhai óránk ütését. Thea volt az. A menyünk elküldött ide, hogy meghaljak. De nem hagyom, hogy elvegyék tőled, amit egy életen át építettünk. A széfben lévő piros mappa tartalmazza az összes bizonyítékot. Ne várj, drágám. Lépj.”
Thea hátrahőkölt, míg a háta nekiütközött a konyhaszekrénynek. A lábai megremegtek, és lassan lecsúszott a padlóra.
— Ez… ez nem bizonyíték — suttogta Thea, miközben a körmei a parkettába vájtak. — Egy halott ember paranoid kitalációja! A rendőrség soha nem fogja ezt elhinni! Egy öregember meghalt szívrohamban! Nincs idegenkezűség!
— De van, Thea — mondtam, s az asztalról felemeltem a műanyag zacskót, amit a széfből hoztam el. — Gus nemcsak levelet hagyott. A széfben ott volt a hívásrögzítő adatkártyája a konyhai vezetékes telefonunkról. Gus minden hívást rögzített, mióta az üzletét átadta. A kártyán rajta van a hangod, ahogy a hangtorzító szoftverrel próbálod álcázni magad. És ott van a magánnyomozó jelentése is, akit Gus három héttel a halála előtt fogadott fel.
