Ránéztem a fiamra. A 44 éves férfira, akit én szültem, akit én ringattam a magnóliafenyő árnyékában álló házban. Láttam az arcán a gyerekkori vonásait, a mosolyát, az első lépéseit. De a mögött a maszk mögött most tisztán láttam a gyávaságot, a kapzsiságot és azt a vak közönyt, amellyel hagyta, hogy a felesége szisztematikusan elpusztítsa a családomat.
— Tudom, hogy nem akartad a halálát, Russ — mondtam halkan, s a hangomban nem volt harag, csak egy mérhetetlen, feneketlen üresség. — De hagytad, hogy megtörténjen. Eladtad a lelkedet a pénzért, és cserébe elveszítetted az apádat, a feleségedet és az anyádat is.
— Anya, kérlek! — zokogott fel Russ, s térdre esett a konyha kövén. — Nincs hová mennem! A hitelezők elviszik a házamat! Börtönbe fogok kerülni a hamisított kölcsönök miatt!
— Akkor vállald a felelősséget — feleltem.
Odaléptem az asztalhoz, összegyűjtöttem Gus leveleit, a fotókat, a széfből kihozott dokumentumokat, s gondosan visszatettem őket a táskámba.
— A ház, amiben állsz, holnaptól egy jótékonysági alapítvány tulajdona lesz, amit apád emlékére hozok létre — mondtam, s az ajtó felé indultam. — Három napod van, hogy összeszedd a holmidat és elhagyd az ingatlant.
— Anya! Megtagadsz tőlem mindent?! A saját fiaidtól?! — kiáltott utánam kétségbeesetten.
Megálltam a küszöbön, s utoljára visszanéztem rá.
— Nem én tagadtalak meg, Russ. Te tagadtad meg ezt a családot aznap, amikor aláírtad az első hamis dokumentumot.
Kiléptem a házból a hideg, novemberi éjszakába. A hó csendesen hullott a felhajtóra, betakarva a rendőrautók nyomait. A kerítés mellett ott állt a hatalmas magnóliafenyő, amelynek ágait most nehéz, fehér hóréteg borította.
Beültem a kocsimba, s elindítottam a motort. A műszerfal fénye megvilágította az anyósülésen heverő táskát, benne Gus utolsó soraival: „NE VÁRJ.”
