Russ lassú, nehéz léptekkel odasétált a feleségéhez. Lehajolt hozzá, megragadta a kabátja gallérját, és olyan erővel rántotta fel a padlóról, hogy a nő felsikoltott.
— Megölted az apámat! — üvöltötte Russ az arcába. — A saját érdekedben! Hogy megkapd a házat! Hogy kifizesd a saját kártyaadósságaidat!
— A te adósságaidat próbáltam kifizetni, te szerencsétlen! — visította vissza Thea, s a maszkja végleg lehullott. A szemeiben vad, tébolyult gyűlölet izzott. — Két éve etetlek, öltöztetlek! Ha én nem lépek, már a híd alatt aludnánk! Az apád egy zsugori féreg volt! Milliókon ült, miközben végignézte, ahogy tönkremegyünk! Megérdemelte! Hearod?! Megérdemelte!
Abban a pillanatban a ház előtt újra felhangzott egy erőszakos kopogás. Nem a hitelezők voltak az ajtóban.
Amikor elhagytam a bankot Mr. Stokes irodájából, az első utam nem haza vezetett. Bementem a megyei rendőrkapitányságra, és átadtam a piros mappát a gyilkossági osztály vezetőjének – egy régi barátunknak, aki még Gus-sal szolgált a nemzeti gárdában.
Az ajtó betörött, és négy fegyveres nyomozó lépett be a konyhába.
— Thea Vance! — kiáltotta a vezető nyomozó. — Szándékos emberölés, biztosítási csalás kísérlete és magánokirat-hamisítás gyanújával letartóztatjuk! Jogában áll hallgatni…
Thea sikoltozva, kapálózva próbált kiszabadulni a bilincsekből, de a nyomozók másodpercek alatt a földre vitték, és a karját hátrafeszítve rákattintották az acélt.
Russ kővé dermedve állt a konyha közepén. Ahogy a rendőrök kivezették a feleségét a hóesésbe, lassan felém fordult. Az arca összeomlott, a szája szegletében remegett az izom.
— Anya… — lépett felém egy lépést, s a kezét kinyújtotta, mint egy kisgyerek, aki bocsánatot akar kérni a széttört játékért. — Anya, én nem tudtam… Esküszöm, én soha nem akartam, hogy apának bántódása essék… Kérlek, hidd el nekem…
